Ritkán adatik meg nekünk, a fővárostól közel félezer mérföldre fekvő kisvároska lakóinak, hogy olyan élményben legyen részük, mint azoknak, akik a Vörösmarty téren zajló könyvhéten lapozgathatják kortársak és klasszikusok frissen nyomtatott sorait. Tudom, nem egyedül vártam több hete az udvarhelyi könyvünnepet. A programból Cserna-Szabó András nevén akadt meg először a szemem: végre találkozhatok az íróval, akiknek egyik első karanténbeli katarzisélményemet köszönhetem! Cserna-Szabó remek tárcába ágyazta felismerését: a modern kor, de hangsúlyosabban a járványidőszak legnagyobb rákfenéje, hogy „immár kinyílt az út a széles polgárság előtt az unalom felé”. (Azóta könyvben is megjelent: Elszigetelve. Bookart Kiadó, 2121).
Csalódás volt, hogy a helyi önkormányzat az utolsó pillanatban a parkból a színház épületébe menekítette a rendezvényt az eső elől, de talán nem lett volna ennyire családias a hangulat, ha az érdeklődők az árnyas fák alatt szétszóródnak. A második csalódás ennél mélyebb volt: Cserna-Szabó nem jött el. Szerencsére azonban bőségesen kompenzáltak a szervezők: négy napon át tíz kiadó és több mint harminc író, költő, szerkesztő jelenléte kárpótolt.
A város csordultig telt irodalommal.
Jánosi Andrea illusztrátor kiállításával tárta ki kapuit a rendezvény. A kolozsvári grafikus munkáját a népszerű Kincses Képeskönyv sorozat megjelenése óta sokan figyeljük. Andrea annyira otthonosan mozog a történelem és a fantázia birodalmában, színhasználata, ábrázolásmódja annyira sajátos, hogy képei első látásra beazonosíthatók.
A vidám hangulatú illusztrációk között sokadmagammal hallgattam Tompa Andreát. A kolozsvári származású írónőt szokatlan megközelítésben kérdezte téma- és regényhős-választásairól Dimén-Varga Tünde pszichológus, sajátos szemszögből közelítetve meg például az Omerta: hallgatások könyve című regény címválasztását: hogyan tudtak az ötvenes években zajló történet szereplői „hallgatni”, amikor a lélek túlélése érdekében beszélni kellett volna? A groteszknek ható alcímmel az éber olvasást kívánta előhívni – mondja a szerző –, vagyis játékra hívta az olvasót: vajon mit hallgatnak el a szereplők, miközben végig fecsegnek a regény lapjain? Hogyan lehet úgy beszéltetni a szereplőket, hogy közben az olvasó azon töprengjen, mi lehet az elbeszélésből a reália és mi az, ami biztosan másképp történt a valóságban? Milyen lehetett az élet az 1950-es, kora ’60-as évek Kolozsvárján; az épülő diktatúra bonyolult politikai-társadalmi viszonyaiból mit észleltek a maguk tragédiájával elfoglalt szereplők? „A négy monológban valójában sok a felszínes fecsegés – tudjuk meg Tompa Andreától –, mint ahogyan általában fecsegünk, miközben elhallgatjuk a lényeget; mindazt, ami előbbre vihetne.”
Meglepte a szerzőt a kérdező felvetése, amely szerint Tompa valamennyi könyvében felbukkan valamilyen formában a haza, az otthon kérdése, és mintha ez megágyazott volna a negyedik, Haza című regényének. Elismerte: regényeinek helyszínválasztása önismereti utazás, amely arra szolgál, hogy választ kapjon a kérdéseire:
„Mi a viszonyom Kolozsvárral, Erdéllyel, ezzel a térrel, mit jelent itt élni, mit jelentett itt az impériumváltás, mit jelent innen elmenni?”
Valóban: annak ellenére, hogy Tompa legújabb regényében nem szerepelnek földrajzi támpontok, sőt a nevek is hiányosak, „bármikor, bárki által behelyettesíthetők”, bőven akadnak a szerző érintettségére vonatkozó utalások. Személyes tétje is volt a témaválasztásnak: tisztázni akarta, mit jelent számára a kivándorlás, a Kolozsvárról Budapestre költözés – árulta el. „Le szerettem volna írni olyan szavakat, mint honvágy, hazaszeretet, amiket egy kortárs regényben alaposan alá kell dúcolni, mert a haza szóval az a legnagyobb nehézségünk, hogy mintha mindig mások mondanák meg, hogy ebben a »fiókban« hogyan kell létezni, viselkedni, kik a hazafiak és a hazaárulók és kik nem. Ezért megpróbáltam olyan szövegvilágot teremteni, amelyben bárki be tudja lakni az otthonosság és az idegenség tapasztalatát.”
Egy másik beszélgetésben Láng Zsolt vallott Bolyai című regénye párhuzamos történeteinek születéséről, metszéspontjairól. Elmesélte, hogy bár a rendszerváltás óta Marosvásárhelyen él, sokáig nem érdekelte a 19. századi zseni élete. Ám miután belenézett a kézirataiba, megkedvelte azt az embert, aki egyszerre volt „a végletekig precíz és hihetetlenül szétszórt”, akire időnként „rátört a tisztánlátás őrülete”, és olyankor – a természet- és társadalomtudományok, a művészetek közti összefüggéseket felismerve – „az egész világot képletekbe akarta szorítani”.
Olvasóként könnyen beazonosítjuk a regény egyik szálának főhősét, a Láng nevű, svájci ösztöndíját töltő írót, ezért inkább arra volt kíváncsi a közönség, hol húzódik a határ fikció és valóság között a könyv másik fő elbeszélőszálában: azokban a történetekben, amelyek a matematikusnak a Teleki Téka által őrzött jegyzetei alapján születtek. Arra is fény derült, hogy a regényen végigvonuló, kiismerhetetlen törpefigurát egy törpe termetű személy ihlette, aki Láng svájci tartózkodása alatt kétszer is felbukkant, sőt az író ennek a találkozásnak tulajdonítja azt a döntését, hogy önmagát, a féléves svájci tartózkodását is beleszőtte a regénybe.
A Kriterion kiadó pannókon hozta el a bukaresti és a kolozsvári szerkesztőség öt évtizednyi létének pillanatképeiből összeválogatott kollázst. A kiállítás megnyitóján H. Szabó Gyula jelenlegi és Dávid Gyula egykori igazgató elevenítette fel azokat az időket, amikor egy-egy általuk gondozott könyv három-négyezres példányszámban jelent meg, és nem raktárak nyelték el őket, hanem most is az itt élő ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és magyar polgárok polcain állnak.
A Kriterion évtizedeken át a kisebbségek nyelvén jelentette meg a kiemelkedő irodalmi műveket. Lehetővé tette a bánsági születésű, sváb származású, irodalmi Nobel-díjas írónő, Herta Müller első két művének megjelenését is. Dávid Gyula irodalomtörténész, akit a Duna-deltában töltött hétévnyi fogság után Domokos Géza alapító igazgató emelt be a Korunk szerkesztőségébe, a hetvenes-nyolcvanas években működő kolozsvári és bukaresti szerkesztőségek baráti hangulatát idézte fel.
Legendás történetek hangzottak el egyebek közt Domokos Gézáról, aki a rendszerváltásig vezette a kiadót, és akinek köszönhetően a Korunknak a kommunizmus legsötétebb időszakában, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács folyóirataként sikerült jelentősen hozzájárulnia a magyar kultúra megtartásához. H. Szabó Gyula szerint ez éppen a műhelyvezető személyiségének volt köszönhető, hiszen Domokos a kultúrák egymásrautaltságának elkötelezett híveként kamatoztatta politikusi képességeit, és így konspiráció és titkolózás nélkül, évtizedeken keresztül végezhette munkáját. Gyors helyzetfelismerése, érvelőkészsége miatt nem talált fogást rajta az állandóan a nyakába lihegő Securitate.
Katona Zoltán újságíró oldott hangulatú, humorral fűszerezett beszélgetést folytatott Háy Jánossal: műhelytitkokról, irodalmi összefüggésekről faggatta a szerzőt. Háy teremtésként beszélt az írásról. Elképzelt történeteihez helyszínt, nyelvezetet, miliőt kreál, hogy azt az illúziót keltse az olvasóban: a képzelet szüleménye valóság. Aki írói pályára lép, annak „valami mozi belül elindul”, és többé nincs kiszállás – mondta –, csakhogy mindezt a családja, a gyermekei úgy érzékelik, hogy egész évben nyaral. „Nem vagyok híve az írás misztifikálásának” – hangsúlyozta –, de elismeri, hogy fura lehet kívülről szemlélni, ahogyan ő „fejben ír”, miközben látszólag kerékpározik, tévézik vagy csak bámul maga elé.
Háy cáfolta, hogy könnyű lenne az írói lét: „Csak akkor vagy tehetséges, amikor írsz, de rohadtul tehetségtelennek érzed magad, ha éppen nem dolgozol, és hiába kiáltottak ki tehetségesnek, nem tudhatod, hogy holnap az leszel-e még.”
Szerinte létezik ihletett állapot: „Hiszek az eredendő lendületben. Ha összegyűlik kellő mennyiségű érzelmi, tudásbeli anyag, akkor az szöveggé formálódva megtalálja a maga témáját, alakját.” A Kik vagytok ti című könyve kapcsán kifejtette: az emberi kapcsolatok, a kommunikáció alapja az esendőség. Őt is ez köti össze a kanonizált írókkal, hiszen „ezek az emberek is botladoztak, lelki sérelmeket sepertek be”. Kritikus helyzetekben mutatkozik meg leginkább egy ember jelleme, és éppen az esendőség állapotában a legkönnyebb megragadni a sorsot, vallja Háy.
Biztos vagyok benne, hogy ennyi szakmai tanács után az írói vénájukat keresgélő olvasók elgondolkodtak azon: fiókban porosodó szövegeiket talán újra át kellene gyúrni, és végre megmutatni valakinek.
Csak párat emeltem ki az izgalmas találkozók közül – Dresch Mihály trióját és a Figura Stúdió Színház S.Ö.R. című előadását nem is említettem. Bárcsak megkapaszkodna ez a kezdeményezés Székelyudvarhelyen, és időnként még részünk lenne hasonló élményekben!
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
