Írók lámpafénynél: Lázár Ervin

Budapesten született, de mindjárt vissza is került a
Tolna megyei tájba, mintha az istenek is úgy akarták volna, hogy író legyen, s
adtak neki a földgolyón egy olyan teret, ahol megélhette mindazt, amiből
művészete táplálkozhatott. Ez a terrénum Alsó-Rácegrespuszta, a majorság, a
gyermekkor vidéke. Apja ott volt uradalmi intéző, s a kisfiú, aki a puszta
lakói között nevelkedett, egész életre szóló élménnyel léphetett ki onnan a
világba.

Eleinte az ELTE újságíró szakán tanult, de amikor a Pécsi Esti Naplóhoz került, 1961-ben áttért a magyar szakra, s magyartanári diplomát kapott. Pécs volt írói indulásának a színhelye; ameddig Budapestre nem került, a Dunántúli Naplónál meg a Jelenkornál dolgozott.

Akkoriban novellákat írt, első megjelent könyve mégis gyermekeknek szóló olvasmány volt, A kisfiú meg az oroszlánok című meseregény. A Csonkacsütörtök, az Egy lapát szén Nellinek meg a Buddha szomorú csak ezután látott napvilágot. A fehér tigris ugyan azt mutatta, mintha a regényírás vonzaná, de fantáziája másfelé ragadta, és sorra születtek azok a mesék, amelyek valójában szürrealitásba oltott novellák. Hiszen ki kételkedne abban, hogy A Masoko Köztársaság nem a kor ellehetetlenítő állapotáról szól, hogy a Négyszögletű Kerek Erdő lakói valójában nem mi vagyunk, de Szegény Dzsoni és Árnika, A Hétfejű Tündér, a Bab Berci-történetek vagy a Gyere haza, Mikkamakka! nem éppen olyan mélyreható írások, mint azok a csodanovellák, amelyek a Csillagmajorrá álmodott Rácpácegresen történnek a cselédlakások, pajták, istállók, a Nagyszederfa meg a Kissarok és a Nagysarok között, a csudát látó vénasszonyok, a gyüttment, furcsa idegenek, a kaszáló léptű, igába fojtott ökröket hajtó, nyiszorgó szekerekkel a mezőre ballagó férfiak világában?

Márai azt írta, hogy Krúdy soha nem tévedett, mindig
jót írt. Ezt mondhatjuk Lázár Ervinről is. Talán az a titka, hogy minden írását
átfűti a szeretet, az élet, az emberek iránti tisztelet és az együttérzés.

Írásművészete egyedülállóan eredeti a magyar irodalomban. Tehetségét szerényen viselte. Olykor talán kételkedett is önmagában, ami azonban a legnagyobbakra jellemző. Éppen ezért nem szerette az ünneplést, de örült az olvasók barátságának. Hetvenéves születésnapján sokan, sok helyen köszöntötték. Nehezen tűrte. Jobban szerette a füstös kocsmákat, a baráti italozásokat, a jóízű étkek főzését, a heverészést a szoba csendjében Arany János verseivel vagy valamilyen madártani könyvvel, kisszékelyi parasztházuk udvarán a cigarettázgató üldögélést, közben a Napló írását, ezt a posztumusz megjelent jegyzetkötetet, amelyben némely novellájának kézírással felvázolt variánsát is megtalálhatjuk.

Mesélt mindarról, amit megélt, amit meg akart menteni az enyésző világból. Bár műveltsége, olvasottsága és tájékozottsága akár az írói életművekben, akár fák, virágok, gombák és madarak ismeretében igen sokrétű volt, nem mondhatta senki tudálékosnak. Nem volt literátus író. Természetesség, egyszerűség jellemezte. Ilyen volt írásművészete is. Éppen ezért örök érvényű.

A bolond kútásó című írása akár ars poeticájának is felfogható, elolvashatják online Önök is.

A cikk eredetileg a Lyukasóra folyóirat Olvassuk újra sorozatában jelent meg.

Nyitókép: Digitális Irodalmi Akadémia