„Bolyai 58 évesen is hitt abban, hogy a világ a mi pártunkon van"

A
kötet elején szerepel, hogy a „könyvbeli valóság merő fikció”, és az írók
általában nem szeretik, ha a regénybeli alteregójukat velük azonosítják. Miért
hívják mégis a Bolyai című regényben
szereplő írót Lángnak?

Nem volt efféle elhatározásom, amikor elkezdtem írni a regényt, ez közben alakult ki. Elkezdtem elolvasni Bolyai több ezer oldalnyi kéziratos hagyatékát, a róla szóló könyveket, és észrevettem, hogy a szerző, a feljegyzések tanulmányozója miként változik, alakul az olvasottak hatására. Érdekelt ez az átalakulás. Bár a regénybeli Herr Láng bizonyos dolgokban − megjelenését, tárgyait, családját tekintve − megegyezik velem, lényegében mégsem azonos. Mint ahogy a könyvön dolgozó énem sem azonos a könyv előttivel. Emlékszem arra a pillanatra, hogy egyszer csak felnéztem, és azt gondoltam, teljesen más vagyok most, mint öt évvel ezelőtt, amikor a korábbi regényemen dolgoztam. Másfelől, ha a könyv egyik szereplőjét ugyanúgy hívják, ahogy a valóságos szerzőt, akkor ez amolyan stiláris ösztönzés az olvasó számára, hogy a könyv másik szereplőjét, ez esetben Bolyait is valóságosnak tekintse.

Baj,
ha a szerző elfogult a főhősével?

Elfogultság nélkül nem lehet érzékletesen írni, kell,
hogy a szereplő valamilyen módon megérintsen, különben nem tudok empátiával
lenni iránta, a tárgyszerű leírás nem érdekel.

Elkezdte
magát átrágni az iratokon, leveleken, de mikor érezte azt, hogy megérinti a
történet, és ebből lehetne regényt írni?

Ahogyan haladtam ezekkel a feljegyzésekkel, úgy
kezdtem megkedvelni Bolyai Jánost. Akivel korábban Marosvásárhelyen „találkoztam”,
az egy szoborszerű alak volt, idegenkedtem tőle. Felszínes dolgokat mondtak az
életéről, az arcukon megjelent valami máz, amikor Bolyairól beszéltek, nem
találtam szimpatikusnak és nem is voltam különösebben kíváncsi rá. Ebben állt
be fordulat, amikor olvastam a leveleit, láttam, miként beszélt másokkal, és elkezdtem
kedvelni, bár ez nem is jó szó, ez több mint megkedvelés.

Nem
érezte gúzsba kötésnek, hogy egy konkrét történelmi figuráról ír? Akiről, ha
felszínes is a tudásuk, sokaknak van valamilyen elképzelése.

Éppen ezeket a csomókat akartam kioldozni, hogy szabaduljak a szoborszerű alaktól. És az alak szoborszerűségétől.

Mitől
kedvelte meg Bolyai János karakterét?

Volt benne valami olyasmi, amire magam is vágyom,
amilyen szívesen lennék. Megragadott az egyenessége, ami nem valami ideologikus
elhatározásból eredt, hanem természetesen fakadt belőle. Nem volt sznob, nem
volt megalkuvó, szabad ember volt. Mai értelemben vett európai. A másik, ami
nagyon szimpatikus volt, és amivel könnyen azonosultam: a hite. A hite abban,
hogy valamit logikusan el lehet mondani, hogy meg lehet érteni a világot, a hit
abban, hogy a világ jó és nem akar nekem rosszat. Ez a hit bennem kamaszkorom
környékén eltompult. Bolyai 58 évesen is hitt abban, hogy a világ a mi
pártunkon van.

Ritkán
érzi úgy, hogy a világ az ön pártján van?

Dehogy, mondom, mindig is éreztem, de a felnőtt világ
az ilyesmit naivitásnak tartja, néha lesajnálja, máskor nevetségesnek titulálja.
Ma sokkal gyakrabban halljuk, hogy a világ nem a mi pártunkon áll, vagy mi nem
vagyunk a világ pártján, szóval általános az ellenséges viszony.

A
párhuzamos szálak, a regény időben is mozaikos felépítése már a Perényi szabadulása című regényében is
megjelent. Mindenképpen a mához kell kötni a történetet valamilyen jelen idejű
cselekményszállal?

Mindent a mához kötünk, nem is tudnánk másképp. Bolyai
százötven évvel ezelőtti korszerű, egészen mai gondolkodása is
összefüggésekben, viszonyokban írta le a világot. A regényben találkozik
egymással a jelen és múlt idő. Ott egy író, aki keresi azt, akinek a kéziratát
olvassa, igyekszik kitalálni, hogyan nézett ki, mi foglalkoztatta, és közben őt
is formálják az olvasottak, kölcsönösen alakítják egymást.

Nem
állná meg a helyét pusztán történelmi regényként?

Talán igen, de üres térbe kerülne, nehezebb lenne
kapcsolódni hozzá. Tulajdonképpen azért nem tudok róla igazán beszélni, mert
nincs mihez kötni, még így, az értékelés szintjén sem.

Tudatosan
építi fel a szöveget, vagy elkezdi írni a történetet és idővel kibontakoznak a
fő szálak?

Színházi hasonlattal élve olyan ez, mint mikor egy rendezőnek semmilyen elképzelése nincs az előadásról a próbák kezdetén, minden ott helyben alakul ki. A Bolyai esetében különösen így volt. Mindegyik történetnek van valamilyen sajátos „íze”, az ember érzi, hogy rövid elbeszélés vagy több száz oldalas regény születik belőle, de ennek részletei csak írás közben bontakoznak ki.

Azt
hittem, hogy egy regényhez az ember struktúrát épít, családfát,
viszonyrendszereket rajzolgat.

Balzac esetében így volt, ő kenyérbélből gyúrt kis
figurákat, elrendezte őket a regény terepasztalán, és ha véletlenül
lesodródtak, elmozdultak, törés állt be a regényben. Most, hogy említette,
eszembe jutott, Nagy Boglárka, a kötet szerkesztője talált nálam néhány
mellékszereplőt, akik később ismét felbukkantak, de más volt a keresztnevük, az
ember soha nem tud elég figyelmes lenni.

Olyan
mintha olvasva tanúi lennénk a szöveg születésének, ahogyan az író kiszól a
szövegből, megjegyzi, hogy ezt vagy azt a részt inkább ki kellene húzni, vagy
másként fogalmazni.

„Az író írja a szövegét”, ez egy kódrendszer, ami arra
szolgál, hogy megmutassam azt az írói alakot, akinek képzeletében megjelenik a
regény főhőse. Azzal, hogy őt megismertetem, egyben megmutatom azt a szemszöget,
amellyel ő Bolyait szemléli, megmutatom a képernyőt, amelyen Bolyai megjelenik.

Februárban
már a második kiadása jelent meg a regénynek. Javít, változtat ilyenkor?

Most akadt néhány apró módosítás, ennek egy részére az
olvasók hívták fel a figyelmemet. A nagyobb tanulságok már egy következő
könyvhöz tartoznak.

Azt
mondta egy alkotó ismerősöm, hogy az elmúlt hónapokban is éppúgy ült az
íróasztalánál és dolgozott, mint évek óta mindig. Ön is hasonló könnyedséggel
éli meg a járványügyi helyzet miatt Romániában is szigorú korlátozásokat?

Ugyanúgy ülök én is az íróasztalomnál. Tulajdonképpen egy csomó örömteli dolgot lehetne megélni ebben a helyzetben, csak ne lenne mögötte annyi bizonytalanság. Engem nem nyomorgat ez a helyzet, de tudom, vannak, akiket igen, és ettől mégiscsak nyomasztó.

Nyitókép forrása: Népújság