Egy öt évszakból álló könyv - szökőkönyv - milyen érdekes, vajon mit mond ez a kötetről, ez a tagolás, a ciklusok vasúti kocsikként egyenletesen elzakatoló címe, és mért pont öt fejezet van, és miért, hogy a neve mindnek évszak? Az évszakokról tudjuk, hogy négy van belőlük, s elmúlnak: "szép a tavasz és szép a nyár, / de szebb az ősz s legszebb a tél", ahogy a költő mondja, s vajon milyen (nevű) az ötödik évszak? Ami tudjuk, hogy van: ötödik kerék, ötödik hadoszlop - valami finom anomália, többlet, túltengés, túllépés már a józsef attilai télen is, valami másba. Ám Nádasdy nem hagy sokáig töprengeni, a kulcsot, lazán és elegánsan, a kezünkbe adja. A címadó vers, az Az az íz, pont a harmincadik. Ez persze még nem sokat mond. De ha az ember már korábban, a rejtvény megfejtése után kutatva, összeadta a ciklusok verseinek számát: 8, 12, 11, 11, 12, ez összesen 54, (itt még van egy finom kis csalás, pontosabban, ha volt is korábban terv, hogy egyenlő számúak legyenek a ciklusok, ezt a válogatás kényes szempontjai talán felülírták), de már közel a megoldás, hiszen ha mindegyik évszak (avagy év) 12-ből állna, és mért ne állhatna, egy év az tizenkét hónap, akkor ötször tizenkettő az hatvan lenne, éppen a harminc duplája, ahol, emlékezzünk az Az az íz (kötetcím, mondanivaló, centrum, sejtelem, definíció), no, és a hatvan, az éppen a költő éveinek száma a kötet megjelenésének évében. A kötet, mint hologram, minden részében az egészet (az egész Nádasdy-életművet - de inkább annak költői és életrajzi mozzanatait, de legfőképpen is egy sajátos alkat csontig hatolóan pontos ábrázolatát) tartalmazza, a hatvanéveseknél talán már ildomos, finom és mértéktartó rezignációval. Innen nézve például az utolsó vers, melynek címe Ötvenes évek, dupla fenekű darab, mert a tényleges ötvenes évekről szól, de ha a kötet egészének sugallatát és a vers utolsó két sorát nézzük ("Ha rákérdeztünk, kék lett a szeme: / hol van az már, az eredeti cél?"), vagy a vers első két sorát nézzük ("Vessenek meg, de volt abban gyönyör, / az ötvenes években"), akkor nem lehet nem észrevenni, hogy itt valaki életének egy korszakától (évszakától) búcsúzik - ez pontatlan, mert a búcsú szentimentális dinamikája, a partir c'est mourir un peu, nem jellemző Nádasdyra, ő inkább regisztrál, állapotrajzot ad (mint az Inkognitó, feszengés című versben, ahol a rosszul sikerült ötvenedik születésnapról számol be: "Rossz volt az ötvenedik születésnap", csap bele a közepébe, s még egy mulatságos sorban visszhangzik a szám: "akkor lett sorban ötven minden ember, / nevetséges egy újabb díszbuli", majd elmondja, ő akarta kettesben tölteni ezt napot, s elmegy kedvesével (ezt a szót nem használja, sőt, feltűnő, hogy ebben a kötetben semmilyen ilyen típusú leíró jellegű szó nem szerepel, nemcsak itt, de máshol se: mint szerelmem, társam, barátom, partnerem, az egyik versben, ironikusan, önmardosóan ugyan felbukkan a költő számára sejthetően sértő, lefokozó "kapcsolat" szó, de az is csupán a szó használatával kapcsolatos megjegyzésben) egy indiai étterembe: "De nem szerettük már egymást, az asztal / meg túl közel volt a mosogatóhoz." S ugyanígy, a gyermekkori élmények leírásakor az ötvenes évekből, a címekben megpendül ez a szám, részben az évszám pontos megjelölése által: Szeged 1959, és: Olasz Alpok, 1957, részben az élmények gyerekszemmel (tíz éven innen és túl) való ábrázolása révén: Budai hídfő, "Zöld Pardon", vagy a Nipp és a Szállodában családilag. Mindezek a versek a kötet "korai" részében találhatók, az első és második ciklusban, a kötet tehát itt, mélyszerkezetében még lazán imitál is valamilyen időbeli, ha tetszik biológiai lekövetést - egyszerre adnak hírt arról, hogy a költőnek volt gyermekkora (nagy fölfedezés), de ez a gyermekkor számára csak annyiban érdekes, amennyiben jelenlegi állapotának, alkatának előképe, értelmezése, ha tetszik jóslata. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évekről amúgy külön nem esik szó e versekben, s így az ötvenes számjegy itt-ott finoman alámuzsikál az elbúcsúztatott életkorról és életkorszakról való elmélkedéseknek. De egy kései, fontos darab, mely a gyerekkorból ível mostanáig, tehát túlmutat a némileg fagyott, kikristályosított állapotrajzokon, a negyedik ciklus utolsó darabja a Figyelő szakasz még szintén idetartozik: "Én ledolgoztam a hátrányomat: / megtudtam mindenkiről szinte mindent, / pedig csak nézelődöm. Hosszú volt, / igaz, a figyelő szakasz: bátyám, a festő / tanított erre, kisfiú koromban. / Kivitt a nádasba, órákig ültünk, / és nem történt semmi az égvilágon. / Folyton pofáztam..."
És most a címről. De nem a címadó vers, hanem egy másik vers meghökkentő tagolású sorának fölidézése által: "A tanulás kockázata az ok, / párkeresés az, sötét, esti parkban: / csak otthon derül ki, hogy kit találtam." (Hézagos tudás). Ez a három sor voltaképpen egy hasonlat - különben, ismerve a szerző életművét, fontos hasonlat - egy olyan versben, amelyik így kezdődik: "A tanulást óvatosan vettem, / hogy semmit ne tanuljak meg teljesen", és: "maradjon saját gondolatom, / ne legyek naprakész, kerek szakember". Mondja egyébként a nagytudású nyelvészprofesszor. De vissza az "az"-hoz. A normális (mi a normális?), gördülékeny olvasatban egy "a" kívánkozna, tehát megbotlunk ebben az az-ban. Nádasdy sokszor játszik ezzel a latinos, szellemet botlasztó, visszaolvasásra kényszerítő tömörítéssel verseiben, ez nem újdonság. Viszont az "az" mutatónévmás ilyen erős pozícióba helyezése, a vesszővel való tagolás által, ami más verseiben is, ha nem is ilyen szembeszökően erős jelleggel, de megtörténik ("A tenyér, az sokmindent elcsitít", írja a Fertőtlenítés első sorában, vagy a már idézett utolsó vers utolsó sorában: "Hol van az már, az eredeti cél?") arra utal, hogy ebben a kis szóban, mely az ábécé első és utolsó betűjét tartalmazza, Nádasdy valami fontosat fedezett föl, így, hatvanévesen. Hogy bizonyos értelemben kívül került a dolgokon. Persze ez, a kellő és szükséges mértékben korábban is jellemző volt rá, hiszen éppen a sajátos nézőpont az, az elkülönülés, ami miatt érdekel minket, és ő érdekli saját magát, ebben nincs semmi új. De most, a "sötét, esti parkban" való "párkeresés", mint a tudás megszerzésének kalandja és kockázata jelenik meg - mondjuk így, egységben az apollói és a dionüszoszi - az életről a testünk által megszerezhető tudás kalandja, amelyben sok a szégyellnivaló, és az anonim. Egyik teljesítménye volt pedig Nádasdynak, hogy megnevezte a megnevezhetetlent, nem is egyszer és nem is egyféleképpen, megszemélyesítette azt.
De most a szerelmi, erotikus szférát tekintve is mintha túllenne valamin. Innen a versek különös fedettsége éppen a Nádasdy verseiben korábban olyan erősen megnyilvánuló nyíltság, egyenes beszéd ellenében. Amivel nem akarom azt mondani, hogy az olvasó nem tudja, hogy a költő azonos neműek szerelméről ír, ehhez Nádasdy olvasóinak már komoly szótára van, erről a még mindig bizonyos értelemben tabu-témáról olyan természetességgel szólalt meg a magyar irodalomban, mint rajta kívül szinte senki, úgy ír róla, ahogyan bármilyen más tárgyról írhatna, s ez komoly teljesítmény, nem is maga a tárgy, hanem a tónus, a hang egyszerűsége, természetessége, evidenciája. De Nádasdynak nincs is szüksége rá, hogy titkolózzon, nem hiszem, hogy gátlásai volnának, vagy szégyenkezne valami miatt, netán félne a konzekvenciáktól. Egyszerűen elérkezett egy olyan életszakaszba, amikor ezeket a dolgokat, talán eredendő alkatának megfelelően (lásd: Toronydarut bontani, Apró hullámok ellen, Maradni, maradni, Apró képecskéket lát, A vaksi szemű perspektívái, vagy a Totálplán, amelynek befejező részében így ír: "Nem vagyok hős, csak számottevő színfolt / azon a széles tablón, jó mellékalak / ... / sűrű az én világom, társakkal teli, / nem tudom, hogy kell-e fényleni.") ismét fedettebben, rejtettebben - vagy egy komoly szerelmi csalódás miatt - a személyestől eltávolítva, már mintegy üveg alatt látja, és ezt jeleníti meg. Példa rá az Adatátvitel című verse, ami egy férfiszeretkezés eléggé brutális leírása, bár aki ezt nem tudja, vagy esetleg nem ismeri a pozíciót, amelyben ez a szeretkezés történik, le sem tudja fordítani magának, vagy ügyet se vet rá. "Az izzadtság az orráról csöpög, / közben röhög, lökdös és röhög, / hogy nem tudom a nevét. Mondjam? / Ne, ne mondja, inkább vésse belém / a személyi adatait, ahogy a szobrász / vési magát a nyers márványba, / sokszáz kemény ütéssel." A költő a márvány, akit faragnak. "Megmondjam a nevem? - kérdezi lökve. / Ne, kérlek, ne, hörgöm - erre leáll. / Mit ne? De, csak ne mondd! Aprózni kezdi, / hajszálanként, héjanként tárja föl / a márványban régtől ott lapuló szobrot."
Az extázis, elélvezés, mint márványszobor, mint hideg és tökéletes forma; az orgiasztikus önfeledésben, a névtelenségben, a személytelenségben való önmagunkra ébredés.
Az ilyen paradoxonok letisztult és pontos ábrázolása miatt oly igaz az egyik talányos önportré (Percnyi nyugalom, majd gurulás) talán legszebb sora:
"Fékek nélkül, gyémántszemű halandó."
