Mennyire volt vágya, álma, hogy Dosztojevszkijt fordítson?
A fordítói pályafutásom 1967-ben kezdődött, az orosz klasszikusokat addigra lefordították. Többek között Makai Imre (kétszeres József Attila-díjas műfordító – a szerk.), aki a mesterem volt, akitől sokat tanultam, és akivel jó kapcsolatban is voltunk. Létezett egy Szovjet Irodalom című folyóirat, amelynél az ő vezetésével fordítói kört szerveztem, ott tanulhattunk tőle. Mindannyian lefordítottunk egy előre kiosztott szöveget, és havonta egyszer összejöttünk megbeszélni, ki hogyan gondolja, aztán meghallgattuk a mestert.
Mit tanultak tőle?
Elsősorban szemléletet, amelynek az a lényege, hogy nem szavakat, mondatokat fordítunk, hanem jelenetet jelenetre, jellemet jellemre, kultúrát kultúrára.
Hogy lehet kultúrát kultúra fordítani? Ez mit jelent? Először is, itt a kultúra szót a legtágabb értelemben használom: ez magában foglalja a forrásnyelv népének egész lelkületét, szokásait, kulturális kódjait, mindennapi világát. Magyarán: meg kell találni azokat az eszközöket, amelyek egy kissé azt a képzetet keltik az olvasóban, mintha ott élne az írott szöveg világában. Ha az adott forrásnyelv esetében egyetlen könyvről volna szó, ez lehetetlen vállalkozás lenne, de jó esetben a fordító nincs egymaga, könyvek és fordítók tucatjai, százai dolgoznak ezen, hangyaszorgalommal, egymást segítve, erősítve, korrigálva. Az orosz világ, az orosz irodalom esetében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az ismerkedés az orosz kultúrával – az irodalmon keresztül – már a XIX. század utolsó harmadában megindult.
Talán jellemző, hogy a korai Dosztojevszkij-fordításokban még magyarázó lábjegyzet kellett az olyan szavakhoz, mint a szamovár, trojka, amelyek mára meghonosodtak. Az orosz irodalom fordításának virágkora a háború utáni évtizedekre tehető, ugyanakkor, amikor számos más szálon is – pozitív és negatív színezettel egyaránt – bővültek a lehetőségek az orosz világ megismerésére. Ma ezek a lehetőségek újra beszűkültek, főképp mert az orosz nyelv tanulása a minimumra szorult vissza. Így aztán egyre nehezebb a fordító kultúraközvetítő feladata. Némiképp ennek elősegítésére írtam egyébként Orosz kulturális szótár című könyvemet, amelynek második kiadása most is kapható a könyvesboltokban.
Visszatérve az eredeti kérdésére: arról álmodni se mertem, hogy valaha orosz klasszikusokat fordíthatok, ezért nagy meglepetés volt, amikor Kepets András, az egykori Ulpius-ház Könyvkiadó vezetője több mint 15 évvel ezelőtt megkeresett, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem lefordítani a Bűn és bűnhődést. Meglepődtem, de rögtön igent mondtam. Azt tervezte, hogy sorozatot indít Klasszikusok új fordításban címmel. Ezt derék vállalkozásnak gondoltam, hisz hozzáértők véleménye szerint a komoly könyveket ötvenévente újból le kell fordítani. Még akkor is, ha a fordítás napjainkban is működik, vagyis az olvasó be tudja fogadni.
Vári Éva 2004-ben lefordította a Jelenkor kiadásában.
De Kepets azt mondta, hogy ő az én fordításomat akarja megjelentetni. A könyv elkészült, de végül nem tudta kiadni, mert addigra a kiadó csődbe ment. A kéziratot kifizette, de ahogy telt-múlt az idő, a jogok lejártak. Több kiadót megkerestem, végül 2015-ben a Syllabux kiadta, talán száz példányban.
Megjegyzem, hogy a történet nem derít fel, mert hatalmas munka van a fordításomban. Szeretném megérni, hogy egy jelentős súllyal rendelkező könyvkiadónál, emberséges példányszámban is megjelenhessen. De erre belátható időn belül sajnos nincs kilátás.
Egy helyütt azt mondta, hogy nem készült fel eléggé a regény lefordítására. Pontosan mire gondolt?
Lélekben nem voltam felkészülve arra, hogy Dosztojevszkijt kell fordítanom. Korábban magyarul és oroszul is olvastam, szóval a megértése nem jelentett problémát. De mondok egy konkrét kérdést a műből: Porfirij Petrovicsot a klasszikus magyar fordításban vizsgálóbírónak hívják. Napjainkban viszont százból 99 ember nem tudja, hogy mit takar ez a fogalom. A regényből tudjuk, hogy a rendőrség épületében lakik szolgálati lakásban, amelyből átjárása van a rendőrségre. A regényben „befejezett emberként, szürke kis nullaként” jellemzi önmagát, és ezt nem ok nélkül mondja. Annak ellenére, hogy a szakmájában rafinált, dörzsölt pasinak számít. Raszkolnyikov lakásán szimatol, többször is. Magyarán nyomoz. Úgy gondolom, hogy ezzel helyére került ez a kérdés: Porfirij nyomozó.
Mennyire merült fel annak a lehetősége, hogy esetleg más címet kap a mű?
Felmerült, de nem bennem. Hetényi Zsuzsa kolléganőm (irodalomtörténész, műfordító, a Magyar Műfordítók Egyesületének alelnöke – a szerk.) vetette fel, akivel kemény vitáim voltak ezzel kapcsolatban. Nagyon nagyra becsülöm őt, hatalmas tudású szakember. Véleménye szerint a Преступление и наказание (a Bűn és bűnhődés címe oroszul – a szerk.) nem az erkölcsi értelemben vett bűn és bűnhődés, hanem bűncselekményről és annak a büntetéséről van szó. Azt javasolta, hogy a mű címe legyen Bűntett és büntetés. Azt bizonygatta, hogy Raszkolnyikovban nem megy végbe erkölcsi megtisztulás, mert még akkor is kitart amellett, hogy csupán elhibázta a dolgot, ügyetlen volt, amikor a végén leborul a nép előtt. Én ezzel nem értek egyet, mert van egy olyan kulcsjelenet, egy félálom, amelyben azt mondja magában, hogy „ez már az?”. Tehát igazából nem a külső büntetéstől fél, hanem a saját lelkiismeretétől.
Zsuzsa kimutatta, hogy a bűn és a vétek szónak hányféle orosz megfelelője van, és hogy milyen arányban szerepelnek a könyvben. Én viszont arra hivatkoztam, hogy a Преступление szónak nem a bűncselekmény a lényege, hanem a törvényen való átlépés. Raszkolnyikov is ezen rágódik. Áthág egy szabályt, hogy valamit bebizonyítson, de kudarccal jár. A könyv szerintem erkölcsi drámáról szól, az pedig egyszerűen nem kaphat olyan címet, hogy Bűntett és büntetés. Úgy gondolom, a Bűn és bűnhődés címet meg kell tartani.
Melyik a kedvenc karaktere?
Szemjon Zahar(ov)ics Marmeladov, a hivatalnok, a reménytelenül lecsúszott alkoholista, akiben ennek ellenére is elképesztő emberi gőg és büszkeség van. Az alakja lenyűgöző, verhetetlen – hozzá képest Raszkolnyikov figurája félsiker. De ott van a mama is, aki a szeretetével zsarolja a fiát, ami közhelyszerű tünet az ember mindennapjaiban.
Miben tért el Dosztojevszkij művészi attitűdje a korabeli irodalmi konvencióktól?
Mihail Mihajlovics Bahtyin, a kitűnő irodalomtudós azt írja, hogy a Dosztojevszkij-művek polifón jellegűek, többszólamúak. Leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy a figurái extravagánsak és szélsőségesek, nem pedig „feketék és fehérek”.
A XIX. század másik meghatározó orosz szerzője Tolsztoj volt. Miben tér el a dosztojevszkiji és a tolsztoji kánon?
Úgy érzem, Tolsztoj valamiképpen még egyben tudja tartani a szétbomló világot, amelynek jelképes rombolója a füstös vonat. Dosztojevszkij egy olyan világot ábrázol, amelyben, Ady szavaival, „minden egész eltörött”. Talán innen ered a figuráiban megjelenő szélsőséges hisztérikusság, az a lélekábrázolás, amely pszichológiai szempontból a freudizmust előlegezi meg.
Miben mérhető az írói zsenialitása?
Hitelesen ábrázolta a bomló világot. Írói nagysága a Bűn és bűnhődésben a gyilkossági jelenetnél is megnyilvánul, hiszen amikor Raszkolnyikov megölni készül az uzsorásasszonyt, akkor az én kezemben, azaz az olvasó kezében is ott van a balta.
Mit üzen Dosztojevszkij életműve a mai kor emberének?
Nemrég a MITEM keretében egy pétervári színtársulat bemutatta a Bűn és bűnhődés színpadra vitt változatát, amely a klasszikus szöveget modern, mai emberek szájába adta. Az előadás utáni beszélgetés során a társulat tagjai ezt azzal indokolták, hogy ma is vannak olyan gyilkosok, akikből hiányzik a fék, az erkölcsi fék, akik „egyéniségük kiteljesedéseként” élik meg a gaztettet. Szóval, ez az interpretáció valami erkölcsi tanulságot vél kiolvasni Dosztojevszkijből. Szerintem azonban ez szűk, pragmatikus megközelítés. Az én szememben Dosztojevszkij életműve arról szól, hogy ilyen az ember, tessék tudomásul venni: fenséges és mocskos, tündökletes és esendő, nagyszerű és aljas.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
