Egy hangszeres művész, ha hónapokig nem játszik közönség előtt, otthon mindennap előveszi a hangszerét. Egy karmester miként tartja magát formában?
Ebben a „korona-kényszerszabadságban” hosszú idő után először több időm jutott zongorázni, ami nagyszerű volt. Másrészt rengeteg partitúra várt arra, hogy elmélyüljek bennük. A karmesteri élet sokszor rohanós, nem mindenre jut kellő idő, egy ilyen rendkívüli helyzet viszont lehetőséget ad az elmaradt teendők pótlására. Sok irodalmat olvastam darabokról, zeneszerzőkről, bár ha arra kíváncsi, hogy ennek a kényszerhelyzetnek inkább az előnyei vagy a hátrányai voltak túlsúlyban, akkor bárhogy is nézem: egyértelműen az utóbbiak.
Azt mondja: kottákat tanult. De ha egy karmester aprólékosan kidolgozott elképzelésekkel érkezik az első próbára, akkor hagy elég teret a zenekarnak?
A karmesternek felkészülten kell próbára érkeznie, ez alapvető. A darabot kívülről-belülről ismernie kell. A zeneszerző üzenetét a karmester úgymond saját egyéniségén átszűrve közvetíti a zenekarnak. De ahogy minden karmester különböző, úgy természetesen minden zenekar is más és más, ezért ugyanaz a darab különböző betanulásokban mindenütt más arcát mutatja. Számít a zenekar tradíciója, egyéni hangszíne és stílusa, egyszóval erősségei.
A zenekar muzsikusai sok-sok éve uralják hangszereiket, kiforrott egyéniségek, ennek teret kell adni; egy karmester nem „fojthatja bele a hangot” egy zenészbe, mert abból zenélés nem lesz. Neki a szabadság és az alkalmazkodás egyidejűségét, az egymás iránti figyelmet kell megteremtenie.
Ennek fényében Ön másként vezényel a Metropolitan Operában, mint a Nemzeti Filharmonikusok élén?
Igen. Bár természetesen nem vagyok kaméleon, és pontos elképzelésekkel rendelkezem az interpretációról – és azt se feledje, hogy az előadásmód terén alapvetően a zeneszerző akarata a döntő –, a zenei árnyalatokat, a finom részleteket illetően vannak különbségek, amik igen jelentősek lehetnek. Rá kell érezni, mik az erősségei egy zenekarnak, és ezeket kell a mű szolgálatába állítva kidomborítani. Véleményem szerint az embernek fel kell ismernie az erősségeit, és ápolnia kell őket, így egy karmesternek is a zenekaréit, amellyel dolgozik.
Mennyi idő, míg ezt kipuhatolja?
Ennek a hivatásnak az a legfőbb varázsa, hogy a zene nyelve univerzális, mindenütt közös. Az ember bárhová megy, pillanatokon belül megtalálhatja a közös hangot. Ez részben kémia kérdése, de persze az összhangon és a teljes ráhangolódáson dolgozni is kell, mégpedig közösen, amihez időre van szükség.
Ha jól érzi magát egy munka során, az törvényszerűen jobban sikerül?
Nem feltétlenül, hiszen az előadás mindig speciális szituáció. Kollégákkal szoktunk ezen viccelődni egymás között. Előfordulhat, hogy az előadás végén a karmester beviharzik az öltözőbe azzal, hogy „ez borzasztó volt, ne is beszéljünk róla”, az előadás visszhangja mégis csodálatos. De ennek a fordítottja is megtörténhet. Az ember benyomása néha csalóka, ez egy rendkívül szubjektív műfaj.
Amikor ismert, közkedvelt műveket játszik – mint a Nemzeti Filharmonikusokkal adott koncertjén –, hogyan tud benne izgalmat, újdonságot találni?
A szimfonikus koncertek jelentős részén általában olyan művek szólalnak meg, amelyek már jócskán túl vannak az ősbemutatón. A mesterművek örökérvényűsége számomra egyértelmű, de hogy frissek maradjanak, úgy kell őket zenélni, mintha most, ebben a pillanatban születnének. A 18–19. század fordulóján világrengetőnek vélt zenei hatások – egy-egy sforzato vagy ostinato Beethovennél – ma már annyira ismert zeneszerzői eszközök, hogy könnyen jelentéktelenné válhatnak. Ezért meg kell próbálnunk megteremteni azt az atmoszférát, amely a mű korabeli bemutatójának hatását idézi.
Ez természetesen nem egyszerű, hiszen egészen más világban élünk. Amikor bemutatták Haydn Üstdob szimfóniáját, a közönség sokkot kapott, és elájultak a nagyúri dámák. Ma kinyitjuk az ablakot, és olyan erős az utcazaj, hogy az ingerküszöbünk is lényegesen magasabb miatta. De egy koncert erejéig vissza tudjuk repíteni a nézőket az időben, és a régihez hasonló hatással megszólaltatni a műveket. Nem vagyok híve annak, hogy Beethovent igazítsuk a mai kor elvárásaihoz. Ha ez a szándék, írjunk új darabot.
Melyik az a miliő, amelyben otthonosan érzi magát?
Arra utal, hogy már minden műfajt vezényeltem? Pályakezdőként az ember mindent elvállal, később aztán jobban megválogatja a munkáit, de sosem csupán művek alapján döntök. Természetesen számít az is, hogy kikkel dolgozom. Mindenesetre az operával kezdődött minden. Gyerekkori zenerajongásom is elsősorban olasz operák hangfelvételeinek köszönhető; Maria Callas hangja, lénye már egészen kis koromban magával ragadott. Operák nélkül nem tudnék létezni. Rendkívül komplex műfaj; semmihez sem hasonlítható, ha egy operaelőadás igazán jól sikerül. De ehhez mindennek stimmelnie kell: a zenekartól a karmesteren át a rendezőig, a látványtervezőig és az énekesekig.
Soha nem jutott eszébe, hogy operát rendezzen?
Nem. Bár most, hogy mondja… Komolyra fordítva a szót: nagyon sok kiváló rendezővel dolgozom szerte a világon, ezért tudom, hogy ők olyasmikre éreznek rá, amire kevesen. Amikor rossz rendezővel dolgozom, néha felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem én csinálom inkább. (Herbert von Karajan annak idején ezért ragadta magához Salzburgban a rendezői és a látványtervezői feladatokat is.) De szerencsére annyi más dolgom van, hogy nem volt időm sokat töprengeni ezen.
Karmesterként többnyire felkérésre dolgozik, ez bizonyos értelemben kiszolgáltatott helyzet.
Természetesen nem váratlan felkérésekről van szó, hiszen egyik munka hozza a másikat, legtöbbször közös gondolkodás és tervezés eredménye egy-egy bemutató. Ráadásul például a korai operettfelkéréseknek köszönhetem, hogy míg eleinte kifejezetten ódzkodtam ettől a műfajtól, később nagyon megszerettem. Ausztriában kezdtem a pályafutásomat, ahol az operettnek komoly tradíciója van, és ott sokat vezényeltem belőlük.
Divat lekezelni ezt a műfajt.
Ez mindig is így volt. Mert könnyed műfaj, amelynek lényege „csak” a szórakoztatás. Különösen Németországban voltak olyan törekvések, hogy az operettet intellektualizálják. Természetesen megbuktak, hiszen ez a műfaj elsősorban az érzékekre hat. Viszont ha igazán jól, giccstől mentesen állítják színpadra, akkor a derű és a lendület mellett gyönyörűen megidézi a Monarchia fátyolos, nosztalgikus, kicsit bús hangulatát.
Három éve fejezte be a munkát a Komische Oper Berlin zeneigazgatójaként. Lehetőségként éli meg a szabadságot?
Feltétlenül, hiszen fantasztikus felkéréseim voltak az elmúlt években, és nagyon más típusú repertoárt vezényeltem, mint Berlinben. Ez a változatosság nagyszerű. A szabadúszó munkaforma előnye, hogy olyan helyekre térhetek vissza, ahol magas színvonalú munkában vehettem részt, és nemet mondhatok olyanokra, ahol nem. Az állandó hely előnye, hogy az ember hosszú távra tervezhet egy együttessel, nagy ívű építkezésre van lehetősége, többéves célokat tűzhet ki maga elé. A legjobban mégis azt szeretem, és az adja meg nekem a legnagyobb művészi elégedettséget, ha ez a kettő együtt van jelen az életemben.
Április elején – a Bartók Tavasz nyitányaként – ismét a Nemzeti Filharmonikus Zenekart vezényli majd: Bartók-műveket fognak játszani. Amikor a MET-ben vezényelte A kékszakállú herceg várát, egy interjúban úgy fogalmazott: Bartók Béla az Ön számára legfontosabb zeneszerző. Miért?
Bartók Béla a gyökereimet jelenti. Mivel külföldön élek, a Bartók-életmű ápolása különösen fontos számomra. Nemcsak fantasztikus, korszakalkotó zenéje, hanem egész személyisége, mindazon emberi értékek miatt, melyeket megtestesített. Ezeket természetesen a zenéje is tükrözi. A Concertóban Bartók egész élete benne van. Mielőtt írta, évekig küszködött, mert az európai népszerűség után az amerikai emigrációban nem kapott elég felkérést, rendkívül nehéz időszakot élt meg. A Concertóba mintha mindazt az évek során felgyülemlő érzést és indulatot belesűrítette volna, amelyet ki kellett adnia magából: az emigráció mellőzöttségét, a háború borzalmait és az újrakezdés reményének ellenállhatatlan életerejét. Ez a vulkáni energia feszíti belülről a darabot, a zeneirodalom egyik legnagyobb remekművét.
Kiemelt kép: A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjén Farkas Gábor zongoraművésszel, fotó: Nagy Attila
