Az első találkozás a Balatonnal sokaknak még ma is felejthetetlen élmény. Ön mikor járt először a tónál?
Ezerkilencszáznegyvennyolcban, nyolcéves koromban a szüleimmel Budapestről Siófokra utaztunk. Azért emlékszem erre, mert akkor volt a világifjúsági találkozó. A Balaton már akkor lenyűgözött. Ezt követően aztán valamikor a hatvanas évek elején mentem újra a tóhoz, és mindenhol kerestem Siófokon azt a fövenyt, amit gyerekkoromban láttam, de már nem találtam, mert a tavat betonnal vették körül. A platánfák ott voltak, amikre emlékeztem negyvennyolcból, de a homok eltűnt. Ezt több okból sajnálom. Egyrészt mert gyönyörű volt, másrészt a Balaton öntisztulását is segítette.
Ha jól tudom, korábban is sportolt. Hogyan fogalmazódott meg önben a Balaton-átúszás gondolata?
Úszni mindig is nagyon szerettem. Nyíregyházán születtem, aztán Kisvárdára költöztünk, de utána is elég gyakran jártunk villamossal Nyíregyházáról a város melletti Sóstóra. Ott tanultam meg úszni még a háború közben. Sóstó, mint a neve is utal rá, sós vizű volt, ezért ott könnyen ment az úszás. Akkoriban volt ott egy vonatállomás is, Nyíregyháza–Sóstógyógyfürdő néven, ami később megszűnt, mert az ötvenes évek elején elkezdték a tóba vezetni a nyíregyházi szennyvizet, ami ellehetetlenítette a fürdőzést.
Kisvárdán is sokat jártunk a helyi strandra, ahol még most is megvan az a medence, amiben akkoriban úsztam. A sportolás egyébként kezdettől fogva fontos része volt az életemnek. Általános iskolás koromban a pingpong volt a kedvencem, megyei serdülő válogatott voltam, Nyíregyházára jártam edzésekre, és Kisvárdán is működött két megyei elsőosztályú pingpongcsapat, a Lokomotív és a Lendület. Én a Lendületben játszottam, de egy idő után a szüleim azt mondták, döntsem el, pingpongozó leszek, vagy tanulni akarok.
Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
Hároméves korom óta orvosnak készültem. Akkoriban kezdtem el beszélni, de azonnal eldöntöttem, hogy orvos akarok lenni, ami nem volt túl meglepő választás, mert az édesapám is az volt, az anyai nagyapám szintén, sőt a dédapám is. Így a pingpongozó pályafutásom félbemaradt.
A Balaton-átúszás ötlete ehhez képest viszonylag későn, 2001-ben jött. Az egyik jóbarátomnak volt Badacsonyban egy vízparti telke, gyakran meglátogattuk őket, és amikor egyszer lementünk, épp az átúszásra készültek, a barátom pedig rábeszélt, hogy tartsak velük. Néhány napig készültünk, aztán végül elhatároztam, hogy elindulok. Az első alkalom elég nehézre sikeredett, mert nem készültem fel rendesen és nagyon elfáradtam, de a következő években egyre magabiztosabb lettem, és néhány évvel később már gond nélkül úsztam végig a távot, egyszer sem kellett megállnom, ami rendkívüli érzés volt. Akkor úsztam át hatodszor a tavat, ami azóta is minden alkalommal óriási élmény. Tavaly, amikor megtudták, hogy nyolcvankét éves vagyok, készítettek velem egy interjút, ahol azt nyilatkoztam, hogy csodálatos érzés volt tizenötödször is „magamévá tenni” a Balatont.
Mi az, ami arra ösztönzi, hogy idén is nekivágjon ennek a megmérettetésnek?
Tavaly én voltam a negyedik legidősebb induló, de idén szeretnék dobogós helyezést elérni a korosztályomban.
Van kedvenc szakasza?
Amikor a tó közepén jár az ember, érzi a balatoni áramlatokat, ahogyan a tó csendesen mozog – az nagyszerű érzés. Persze, ha szél van, akkor a szélerősségtől függően a felszíni hullámok is irányítják az embert. Együtt a tóval. Fiatalabb, hatvanegy éves koromtól mindig azon voltam, hogy három órán belül ússzam át a tavat, amit mindig meg is tettem. Az utóbbi években viszont már nem motivál ez a fajta teljesítmény, úgyhogy van egy vitorlás, amire kiülünk kicsit beszélgetni a barátaimmal, aztán megyünk tovább.
Egy ilyen nagy társaságban úszni remek élmény lehet.
A legnagyobb élmény a társaság szempontjából nekem az volt, amikor 2018-ban két unokámat is magammal vittem a négy gyerekünk tizenkettője közül, és velük együtt úsztam. De ettől függetlenül ez egy igazi közösségi esemény egy olyan helyszínen, ami mindannyiunk számára különösen kedves.
Ön abban a korban kezdte a pályáját, amikor a pap, a tanító és az orvos volt az emberek testi-lelki támasza.
Nálunk még most is így van. Idén ötvenkilencedik éve vagyok gyógyító orvos, ötvenhét éve Tuzséron, és van olyan család, ahol az unokákat is én kezelem. Ez a hivatásom, hároméves koromban jól választottam.
Mit szólnak a páciensei a Balaton-átúszásokhoz?
Büszkék rám. Örülnek neki. Én pedig minden páciensemnek ajánlom, hogy sportoljon. Az árral szemben úszást a nordic walkinggal együtt én vezettem be a faluban.
Ha jól tudom, az irodalom és a zene gyakorlása is a szenvedélyei közé tartozik.
Mindig is operarajongó voltam és vagyok, amit talán édesapámtól örököltem. Ő leginkább Wagnert kedvelte. Rá emlékezve egyébként ma este a Lohengrint fogom hallgatni a Mezzón. Én különösen Verdit szeretem, a Traviata az egyik kedvencem. Nemrég a Hunyadi Lászlót néztük meg az Operaházban, ami azért volt különösen szép élmény, mert a felújított épület egészen csodálatos.
Annak idején nem vettek fel elsőre az orvosi egyetemre, és egy évig segédmunkásként dolgoztam Pesten. A közönségszervezők mindig hoztak nekem operajegyeket, de akkoriban még nem volt ilyen szép az épület, és a teraszra sem lehetett kimenni. Úgyhogy most azt mondtam a fiamnak, aki meglepett minket a jegyekkel, hogy addig nem akarok meghalni, amíg a Traviatát meg nem nézem a felújított Operaházban.
Irodalmi téren pedig a verseket szerettem és szeretem máig. Én világ életemben Petőfi-rajongó voltam, a bátyám pedig Arany Jánoshoz vonzódott. Most a demencia ellen próbálok azzal küzdeni, hogy verseket is memorizálok. Sík Sándor piarista költő az egyik kedvencem, naponta olvasok az Ének minden emberhez – Versek minden napra című kötetéből. Ha megtetszik valamelyik napra írt vers, akkor azt megtanulom. Legutóbb pedig A legnagyobb művészet tudod, mi? című költeményt kaptam az egyik kilencvenhárom éves betegemtől ajándékba, ami úgy folytatódik, hogy „Derült szívvel megöregedni”. Amikor legutóbb voltam nála, elmondtam neki, hogy megtanultam. Nagyon örült. Minden nap hálát adok a Jóistennek, hogy még dolgozhatok. Pláne így, paraszolvencia nélkül, amire nagyon büszke vagyok.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában olvasható.
Fotók: Éberling András
