Az OSZK-ban található Közép-Európa legnagyobb és legmodernebb digitalizálóközpontja. Mit jelent ez a gyakorlatban, mekkora léptékről beszélünk?
Az OSZK több száz millió oldalnyi dokumentumot őriz. Irtózatos mennyiség. Az előző évtizedekben az intézmény lemaradt a tömeges digitalizálás fejlesztésében. Bár jó kezdeményezései voltak, azok nem léptek túl a manufakturális szinten, nem zajlott „tömegtermelés”, tömeges tartalomszolgáltatás. Mindeközben magánvállalkozások elkezdték ezt a munkát. S amikor megérkeztek a gépeink, majd kiépült a digitalizálóközpont, még mindig nem volt megfelelő workflow-nk ahhoz, hogy elérjük a kitűzött célt. Ehhez teljesen újra kellett szerveznünk a munkafolyamatainkat, aminek köszönhetően lényegében ugyanazokkal a munkatársakkal, betanítással, átképzéssel megsokszoroztuk képességeinket, és tavaly óta ténylegesen is folyik a digitális tömegtermelés az OSZK-ban. A mostanra elért havi 1-1,1 millió digitalizált oldal már nemzetközileg is értelmezhető szint. 2022-ben hat és fél millió oldallal zártunk, az idei évünk több mint tízmilliós lesz. Terv szerint digitalizáljuk a folyóiratokat, a könyveket és a különleges dokumentumokat, a kódexeket, a kottákat – ezeket a Haydneum – Magyar Régizenei Központtal együttműködésben –, a térképeket és a plakátokat.
Hogyan kell elképzelni a digitalizálóközpontot?
A több mint ezer négyzetméteres területen van robotszkennerünk, vannak V bölcsős szkennereink, amelyek az érzékenyebb dokumentumok digitalizálásánál segítenek. Használunk nagy méretű anyagok digitalizálását lehetővé tevő eszközöket és kiváló minőségű fényképezőgépeket, amelyekkel kódexeket vagy egyéb kéziratokat lehet digitalizálni. A kollégák az utómunkát is itt végzik. Itt hoztuk létre azt a részleget, amely a keletkezett nyersanyagok raktározásával foglalkozik, és olyan módon tárolja a fájlokat, hogy később adatvesztés nélkül lehessen őket átalakítani újabb és újabb formátumokra. Ugyanitt készítik elő a létrejött digitális objektumokat a tartalomszolgáltatásra. Nálunk a munkafolyamatok bonyolultabbak, mint egy profitorientált cégnél, mert nekünk meg kell őriznünk az eredeti dokumentumot is.
A végcél a teljes állomány digitalizálása?
Az a cél, hogy a teljes magyar impresszum elérhető legyen a neten, de már most több száz millió digitalizálandó oldalunk van. Ha megduplázzuk az éves kapacitást, és húszmillió oldallal számolunk, akkor is évtizedes távlatokról beszélünk. A mikrofilmen tárolt állományunk – amely több mint százmillió oldal – tíz éven belül elérhetővé válhat, mert ebből naponta több tízezer oldalt is képesek vagyunk feldolgozni. De ha azt is figyelembe vesszük, hogy évente tizenhat-tizenhétezer könyv jelenik meg – és akkor a folyóiratokról még nem is beszéltünk –, valószínű, hogy az én életemben csak akkor kerül sor a teljes állomány digitalizálására, ha nagyon hosszú életem lesz.
A tudományos és szépirodalmi publikációk egy része online jelenik meg, és az is előfordul, hogy egyes műveket például a Facebookon közölnek. Van ezek gyűjtésére kidolgozott protokoll?
Az internetet nem arra találták ki, amire ma használjuk. Harminc évvel ezelőtt fel sem merült, hogy olyan médiummá válik, amely nélkül ma már nem tudunk élni. Amikor a könyvtárosok rájöttek, hogy itt bizony az ismeretek közlésének és keletkezésének egy új helyéről és eszközéről van szó, töprengeni kezdtek, hogyan lehetne megőrizni a weben születő tartalmakat. Az ezredforduló után nem sokkal megjelentek az első internetarchívumok, amelyeket több mint ötven országban a nemzeti könyvtárak fognak össze.
Arra nincs lehetőség, hogy minden weboldal minden egyes állapotát, egy híroldalon az összes új hír megjelenését archiválni lehessen. A kialakult módszertan szerint minden ország a maga webterét őrzi meg: Magyarországon a .hu-s webtartományt és a határon túli magyar vonatkozású oldalakat évente kétszer mentjük. Egy robot végigszáguld a .hu-s webtéren, és minden egyes oldalt egy bizonyos mélységig lement – az adott oldal abban a pillanatban elérhető állapotát rögzíti. Továbbá vannak olyan kiemelt események, például a 2021-es eucharisztikus kongresszus, az olimpia, a labdarúgó-Európa-bajnokság, amelyekkel kapcsolatban minden egyes megjelent hírt, webtartalmat megőrzünk – ez az eseményalapú webarchiválás.
Úgy tűnik, hogy a végcél a teljes digitalizáció – ha ez teljesül, és minden elérhetővé válik a szerző halála után hetven évvel, amikor lejárnak a szerzői jogok, akkor szükség lesz még könyvtárakra?
A tartalmakat most is azzal a küldetéssel dolgozzuk fel, hogy ami közkincs, tehát a szerzője már több mint hetven éve elhunyt vagy engedélyt kapunk rá, azt közkincsként közzé is tesszük. Van egy köztes terület: az európai uniós szerzői jog most már lehetővé teszi, hogy a kereskedelmi forgalomban már nem kapható, de a szerzői jog által még védett könyveket azután, hogy egy intézmény fél évig parkoltatja az Európai Unió adatbázisában, tartalomszolgáltatásban bárki számára közzétehesse – azzal a kikötéssel, hogy a szerző vagy a jogörökös bármikor levetetheti onnan. Ez praktikusan az 1999 előtti műveket jelenti. Mi is foglalkozunk a kilencvenes években megjelent alkotások digitalizálásával és közzétételével. A célunk nem egyszerűen az, hogy a lehető legteljesebb mértékben digitalizáljuk a kulturális örökséget, hanem hogy szolgáltassuk is – amit lehet, online, amit nem lehet, azt dedikált hálózaton.
Hogy szükség lesz-e könyvtárra? Azt gondolom, igen. Ha nem tudunk elképzelni könyvtárakat nyomtatott könyv nélkül, akkor azt gondoljuk, hogy a könyvtár tulajdonképpen raktár. Annál azonban messze több. Akkor beszélhetünk könyvtárról, ha ott vannak könyvek – mindegy, hogy fizikai vagy digitális formában –, vannak szakképzett szakemberek, vagyis könyvtárosok, és vannak olvasók is. Az, hogy sok digitalizált tartalom található az online térben rengeteg metaadattal, önmagában kevés. A könyvtárak olyan helyek, ahol jó minőségű és hiteles információkhoz lehet jutni, és ahol a kultúrát, az olvasáskultúrát szakképzett munkatársak segítik. Évezredek óta jelen van – más formában, más hordozókat használva –, és azt gondolom, hogy évtizedek és évszázadok múlva is jelen lesz. Lehet, hogy nem épületekben, esetleg nem ekkora épületekben, de olyanokra, akik eligazítják az érdeklődőket az információözönben meg a hihetetlen mennyiségű kulturális tartalom között, mindig szükség lesz.
Habár könyvtárról beszélünk, az állománynak csak egy része könyv – mit őriz még az OSZK?
A könyvek mellett a másik nagy és sokak által használt állományegység a folyóiratoké, viszont dokumentumállományunk felét a plakátok és az aprónyomtatványok teszik ki. Az aprónyomtatványoknak végtelen fajtájuk van: névjegyek, műsorfüzetek, menükártyák, meghívók, bélyegek, gyászjelentések. Utóbbi a legnagyobb olyan állománybeli egységünk, amely online is elérhető. Hihetetlenül sok van belőlük, ennek megfelelően a feldolgozásuk is nehézkes és lassú. Nálunk található az ország legnagyobb kéziratgyűjteménye, körülbelül másfél millió egységgel és olyan hagyatékokkal, mint Kölcsey Ferencé vagy Petőfi Sándoré. Fellelhetők nálunk a corvinák, hétszáz kódexünk van, zömmel latin nyelvűek, de akad szláv, német, görög és egy-két teljesen magyar nyelvű is. Az ország legnagyobb régi könyves állományát is mi őrizzük, benne az első Magyarországon nyomtatott könyvvel, a Budai krónikával. Széchényi Ferenc-féle térképgyűjteményében kéziratos és nyomtatott művek is vannak. Nálunk van az ország legnagyobb gramofonlemez-gyűjteménye, fotótárunkban hatszázezer fotó található. Több mint ezerötszáz történelmi interjú között válogathatunk. Gyakorlatilag kimeríthetetlen az anyag.
Meddig menthető meg mindez az enyészettől?
Ha száz embert megkérdeznénk, akkor a legtöbben azt tippelnék, hogy az OSZK állományának legrégibb darabjai a középkorból származó kódexek. De nem. Van két több mint háromezer éves papirusztöredékünk is. A kódexek között a pergamenre róttól a rongypapírra, a nagyon vastag és jó minőségű papírra írtakig mindenfélét találunk. Ezek esetében bizonyítottan évezredekben, évszázadokban mérhető a túlélés. Vannak ugyanakkor olyan dokumentumok, amelyek például háborús papírra, savas, rossz minőségű anyagra készültek, vagy gondolhatunk a ma kiadott, puha fedeles, ragasztott, gyenge minőségű könyvekre, amelyek túlélési esélye sokkal kisebb, mint mondjuk egy nyolcszáz éves kódexé. Ahhoz, hogy évszázadokig, évezredekig megmaradjanak, folyamatos állapotfelmérésre van szükség, amit a restaurátoraink végeznek. Ideális esetben sok-sok generáció tudja majd élvezni az állományt.
A kéziratok – mint a Himnusz – esetében sokszor okoz problémát, hogy nem megfelelő tintával írták őket vagy olyan behatások érték, amelyek befolyásolják a későbbi állapotukat. Ha valamit vasgallusz tintával írtak, vagy vasgallusz-tartalmú tinta ömlött rá, akkor később konzerváló eljárásokkal szükséges segíteni a papír túlélését.
Az OSZK állománya tehát így is az örökkévalóságnak szól, de egy része a Spitzbergákon található Északi-sarki Világarchívumban is megvan. Milyen műveket jelöltek ki a „túlélésre”?
Sokan nem gondolnák, de a könyvtárosoké kísérletező és innovatív társaság. Folyamatosan keressük azokat az új technológiákat, amelyek segítségével az adatok és a digitális objektumok hosszú távon megőrizhetők. A Spitzbergákon már a kétezres években létesült egy vetőmagbank, ahol a világ vetőmagjainak hatalmas hányadát őrzik a permafrosztban. Ennek mintájára néhány évvel ezelőtt létrehoztak egy archívumot, amelyben az egyes nagy intézmények digitalizált anyagainak filmszalagra vett másolatát helyezik el az örök fagyban. Az OSZK is részt vett a projektben az első hazai intézményként, és világszinten az első nemzeti könyvtárként. A corvinák, a Széchényi-féle térképgyűjtemény és a húszas-harmincas évek plakátjainak digitalizált verzióit rögzítettük speciális filmszalagra. Ez is a hosszú távú megőrzés egyik lehetősége. A kísérletek szerint a filmtekercsek legalább ezer évig jól meglesznek a jégbarlangban.
A beszélgetés eredeti változata a Magyar Kultúra magazin könyv témájú lapszámában olvasható (2023/5).
