Az utolsó erdélyi polihisztor – Mikó Imre Brassai Sámuelről

Mégiscsak kétféle ember van. Az egyik kipislog reggel az ablakon, felnéz a szürke égboltra, lenéz a buborékos pocsolyákra, és azt mondja: ronda idő van. A másik felnéz az esőt hozó fellegekre, lenéz az ázott földre, és megállapítja, hogy ennél jobb időjárás nem is jöhetett volna – hiszen tavasz van, és minden csöpp vizet mohón kortyol az aszályos vidék. De nemcsak a kertművelő ember fogadja örömmel a csapadékot, hanem azok is, akik ilyenkor szívesen kuporodnak össze a karosszékükben, és mélyednek el egy-egy könyvben. Én is ez utóbbi tevékenység mellett döntök, és habozás nélkül nyúlok Mikó Imre Az utolsó erdélyi polihisztor című könyve után.

Emlékszem, kisiskolás voltam, amikor először hallottam a furcsa hangzású polihisztor szót, és azonnal megragadt a fejemben, hogy olyasvalakit jelöl, aki több tudományterületen is nagy jártasságra tett szert. Volt saját polihisztorom is: Emi néni. Mert ez az én Emi nénim matematika, fizika, magyar és történelem szakokon végzett, és a szíjhajtásról éppúgy el lehetett vele diskurálni, mint Tompa Mihály költeményeiről.

Aztán polihisztornak tartottam azt a két idősebb hölgyet is, akik három-négy idegen nyelven beszéltek, és hol a matematikus Gauss életéről, hol Luther Márton fordítói munkájáról, hol meg a meisseni porcelángyártásról meséltek nekem kedd és csütörtök délutánonként, amikor a gondjaikra voltam bízva.

Harmadrészt pedig polihisztornak gondoltam azt a lángossütőt, aki hajnaltól délig dagasztott, és forró olajban forgatta a kiadós tésztadarabokat – sorban álltak előtte az álmos gyári munkások –, délutánonként pedig hol az orosz írókat bújta, hol Agatha Christie krimijeit. Sőt félig-meddig még az az ápolónő is belefért nálam a kategóriába, aki vérnyomásmérés és injekciózás után felüdülésképpen gobelinképek kivarrásába merült.

Talán túlzottan bőkezűen osztogattam a polihisztor címet? Meglehet, de két jó okom is volt rá. Az egyik az, hogy az ember inkább vétkezzen nagyvonalúsággal és jóhiszeműséggel, semmint kicsinyeskedéssel és felesleges szigorúskodással. A másik pedig az, hogy a többirányú, széles érdeklődést mindig is az elme immunrendszerének gondoltam. Ahogy a test immunrendszere sok kórságtól és nyavalyától véd meg, úgy véd meg a nyitott, mindenre kíváncsi értelem a szakbarbárságtól. Specializálódni szép dolog, na de kizárólag egyvalamire specializálódni olyan, mint lépre csalni és korlátok közé zárni a saját megismerőképességünket.

Ilyen gyerekkor után nem csoda, hogy kapva kapok az alkalmon: az unitárius egyház fennállásának 450. évfordulója alkalmából elindított könyvsorozat 11. darabja Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor élete munkáját mutatja be. A szép kiállítású kötet már melegbarna földszíneivel, igényes szedésével is kitűnik napjaink kiadványai közül. Polihisztorhoz illő sokszínűség jellemzi: anekdoták, levelek, közérthető tudományos ismertetések váltogatják egymást, és még egy regényrészlet is helyet kapott benne.

Az immár a 21. századhoz szokott életritmusunkkal, az időről kialakított fogalmainkkal – arra utalok, hogy elképzeléseink szerint mi fér bele a nap 24 órájába vagy egy munkahétbe – ma már nehezünkre eshet megragadni olyasvalaki alakját, aki újságot indított és szerkesztett, egy sor tantárgy oktatásához tankönyvet írt és módszertant dolgozott ki, és akit mint muzeológust, botanikust, esztétát és műfordítót, nyelvészt és nyelvművelőt, zenészt és történészt, közgazdászt és statisztikust egyaránt ismertek.

A hórihorgas polihisztor egyidős volt a 19. századdal, és végig is élte. Ő volt mindenki Brassai bácsija, akiről azt beszélték, minden egyes haja szála más tudományban őszült meg. Hosszú szakállába bele-belekapott a szél, holott a szakáll viselése a szabadságharc leverése után nem volt minden veszély nélkül való, hiszen mint a társadalmi ellenállás egyik formáját szigorúan büntették.

Pedagógusként megelőzte a korát. Alapszabályként fogalmazta meg ugyanis, hogy az iskolákban az enciklopédizmus az első métely, ezért gondosan kerülni kell. Ne úgy tanítsuk a gyerekeket, ahogy a libát tömik, hanem ahogy a kotlós terelgeti a kiscsibéit: „mindjárt a maguk lábán járatja, s maguktól enni szoktatja” őket. Tanítani jól kell, lassan és keveset.

Brassai keze alatt a diákok egymástól is tanultak. A Vasárnapi Újság hasábjain szólalt fel azon elavult nézet ellen, amely szerint a tehetséges gyerekekkel érdemes foglalkozni, a tehetségtelenekkel azonban ne fáradjunk. Brassai szerint mindenki tanítható, megtanítható valamire. A testi fenyítésről is megvolt a véleménye: „a pof ma a becstelenség jelképe”, írta. A matematikai tantárgy-pedagógiája is szokatlan volt a saját korában: úgy vélte, a tanulókkal érzékletes tárgyak segítségével (pl. babszemek, diók) kell elvégeztetni a számításokat, a tanító csak javítgasson, ha kell, és csak később adjon a diákoknak elvont feladatokat. A nyelvtanítás első számú szabályának azt tartotta, hogy „minden szót csupán csak mondatba foglalva ismer meg a tanuló”. (Ehhez képest még ma is látunk iskolásokat szótárfüzetek fölé görnyedve, szólistákat magolva, pedig azok semmilyen információval nem szolgálnak a kifejezések használatáról, és a jelentésükről is csak a legszükségesebbekkel.) Elemző módszerét a földrajzórákon is bevetette.

Könyvet írt Bankismeret címmel, növényfajtát neveztek el róla, és Széchenyi védelmére kelt a Nemzeti Társalkodó hasábjain. „A nép nemzetté emelésének következménye a közértelmesség”, azaz a nevelés és iskoláztatás, vélte. Vitába szállt Gyulai Pállal: a női egyenjogúság mellett tette le voksát az élet minden területén. Összekülönbözött Jósikával, Jókaival, és barátilag még Arany Jánossal is. Ő kalauzolta Kolozsváron Petőfit, ő mondott emlékbeszédet az elhunyt Bolyai Farkasról, Gárdonyi pedig őt köszöntötte századik születésnapján. Élete oly gazdag és szövevényes volt – sokszor ő sem tudott próféta lenni a saját hazájában –, ezért aligha lehetett könnyű feladat háromszáz oldalon elrendezni a gondosan válogatott szövegeket. Eligazodásunkat függelékkel segíti a szerző, amely jegyzeteket és névmutatót tartalmaz, továbbá kronologikus rendbe szedi az életrajzi adatokat.

Ha akadna olvasó, akiben ennyi eredeti, újító gondolat után még mindig nem ébredt kíváncsiság Brassai Sámuelt illetően, akkor hadd fejezzem be a könyvajánlómat a polihisztor 1836-ban írt szavaival, amelyeket több mint húsz évvel Darwin előtt vetett papírra: „Más színt ölt a dolog, ha úgy tekintjük a növényországot, mint a teremtmények nagy lánca egy szakaszát (…) a növényi alakok lépcsőnkénti kifejlésű soraiban a teremtés örök törvényeit fedezi fel bámuló szemünk és értelmünk (…) ha végre ezáltal a természetnek (melyben minden egymással szoros kapcsolatban van, s egy jelenség a többitől elszigetelve teljesen meg nem érthető) titkaiba egy mély tekintetet vethetünk, s ebből legtökéletesb mívére, az emberre s viszonyaira nézve is fontos vagy világító következtetéseket húzhatunk”.

A képen Ellinger Ede felvétele Brassai Sámuelről. Forrás: OSZK

#olvasósarok