Bár A Lator-tanya alapját családi fotók adják, a költő hozzájuk fűzött kommentárjainak és verseinek köszönhetően egy eltűnt világ és eltűnőben lévő vidék pillanatképei rajzolódnak ki a lapjain, amelyek egyszerre szólnak hétköznapokról és ünnepekről, egy családról és az azt őket körülvevő társadalmi környezetről. Az első kép 1920-ban, az utolsó 1943-ban készült, a helyszín pedig szinte kivétel nélkül az a kárpátaljai Tiszasásvár, amely 1920-ban Csehszlovákiához, majd 1939-ben ismét Magyarországhoz került. 1945 után a Szovjetunió, annak felbomlását követően, 1991-től pedig Ukrajna része lett. A kötetet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia adta ki, közösségi finanszírozású, és a Petőfi Irodalmi Múzeum főmúzeulógusa, Kemény Aranka állította össze.
Mi keltette fel az irodalom iránti érdeklődését?
Olvasgattam ezt-azt, és megpróbáltam én is olyat írni. Aranyt meg Petőfit, de 20. századi költőket is. Nem tudom, hogyan kaptam rá, egyszer csak kedvem támadt hozzá.
Volt valamilyen családi indíttatás?
Volt a rokonságban egy írónő, esszéista, de a családban senki sem akadt, aki költészetre ösztönzött volna. Apám nézte a verseimet, de ő nem volt irodalmár. Mint gazdasági szakember a birtokot irányította. Viszonylag nagy könyvtára volt, de nem irodalmi célzatú válogatás. Hol ezt vette, hol azt. Lexikonja nagyon sok volt, és azokat meg is őrizte.
Az iskola milyen hatással volt a kisgyerek Lator Lászlóra?
Először házitanító járt hozzám, mert Sásváron nem volt magyar iskola, csak ruszin. Aztán Beregszászba kerültem iskolába 12 éves koromban. Ott volt egy nagyon jó magyartanárom, bizonyos Perjési Zoltán, de egyetlen olyan tanárom sem, aki valamerre terelgetett volna. Úgyhogy arra nem számítottam. Nem is tudom, mire számíthattam. Talán a diáktársaim véleményére.
Tiszasásváron, Kárpátalján mi volt a meghatározó élmény, ami később hatott a költészetére?
Főleg a növényzet. Gyerekkoromban bokrok közt kapirgáltam, négykézláb mászkáltam. A növények, a növényvilág nagyon hatott rám.
Kik voltak azok az írók-költők, akikkel először találkozott?
Igazi írókkal, költőkkel is találkoztam Sásváron. Teljesen véletlenül Mécs Lászlóval, aki ott lakott a Felvidéken, és eljött hozzánk. És nagyon elcsüggesztett vagy megrázott engem, hogy birgerliben (lovas- és vadászcsizma – a szerk.) volt, és kétcsövű vadászpuskával ment vadászni. Egy szerzetes nekem ne menjen vadászni! Ő volt az első, akit megismertem és olvastam is, egy nagy kötet még most is megvan tőle. Nadányi Zoltánnal is találkoztam gyerekkoromban.
Hogy tekintett Mécs és Nadányi költészetére?
Mécs nagyon hatott is rám – őrá meg Ady Endre – egész kisgyerekkoromban, de később nem. Ő nagyon patetikus, szónokias volt. Nadányi nem hatott rám, mert nagyon egyszerű szerelmes verseket írt. De személyesen ismertem, mert apámhoz valami okból eljött. Levéltáros volt abban az időben. Aztán Makón találkoztam írókkal.
Hogy került Makóra?
Amikor kiszabadultam a fogolytáborból ( beregszászi gimnazistaként, leventeként hadifogságba, a breszt-litovszki hadifogolytáborba került, ahonnan ’45 telén szabadult – a szerk.), és hazamentem Kárpátaljára, Nagyszőlősre, illetve Tiszasásvárra. Ott akkor megtudtam, hogy a szüleim Makón vannak. Ennek magyarázata pedig az volt, hogy apám két nővére Makóra ment férjhez, és a szüleim hozzájuk mentek menedéket keresni. Kaptak is. Tóth Aladárnak, aki kiváló orvos, apám sógora volt, nagyon szép, tágas lakása volt, úgyhogy egy szoba a miénk lett belőle. Én is ott laktam a szüleimmel. Beiratkoztam a makói gimnáziumba – egy évet elmulasztottam –, ahova természetesen felvételizni kellett.
Jól jártam avval, hogy Makóra kerültem, mert nagyon jó levegőjű irodalmi város volt. Ott tanított valamikor a századforduló után Juhász Gyula; ott járt iskolába József Attila, ha jól emlékszem, két évig, és ahhoz a házhoz lakott közel, ahol a háború után én laktam. Makón olyan elmondhatatlan irodalmi és kulturális élet volt, hogy amikor gimnazista voltam, az iskolában mi magunk, diákok egy pillanat alatt megszerveztük az irodalmi estjeinket, és hihetetlen, hogy milyen közönségünk volt. Óriási. Ugyanazok az emberek voltak ott akkor is, azok az öregek, akik korábban József Attilát pártfogolták, amikor Makón volt.
Volt egy irodalmi társaságunk, korombeliek – némelyik valamivel idősebb –, és állandóan rendeztünk valamilyen eseményt. Úgyhogy volt egy fiatalokból álló társaság, és volt egy öregebbekből álló, amelyik pártfogolt bennünket. A megyeháza dísztermében rendeztük meg az estjeink, ahová rengeteg ember befért, és szokás volt Makón, hogy ha irodalmi est van, akkor azon ott kell lenni.
Mi történt ezeken az irodalmi esteken? Például felolvasta a verseit?
Igen. Felolvastam a verseimet, ki-ki felolvasott valamit. A legtehetségesebbnek az a fiú számított közülünk, aki egyébként a kommunista párt tagja volt, de a fordulat évétől úgy megrémült, hogy kiszökött Jugoszláviába, ahonnan tovább akart menni Olaszországba, de az olasz–jugoszláv határon lelőtték. Úgyhogy belőle nem lett végül is semmi, csak egy maroknyi vers, amit még Makón írt. Gajdi Istvánnak hívták.
A társasághoz tartozott Császtvay István is, aki irodalmár, tanulmányíró, szervező ember volt, neki is ismerni lehet a nevét. Egy Gáti Imre nevezetű ember is közénk tartozott; ő szintén nagyon művelt volt, és nagyon sokat olvasott fel. Aztán kiment először Izraelbe, majd Londonba, és amikor már lehetett, haza-hazalátogatott.
Makó később is játszott valamilyen szerepet az életében?
A verseskötetemet, ami akkor megjelenőben volt, vagy úgy volt, hogy meg fog jelenni, a makói irodalmi társaság fizette volna, ha megjelenik. De nem jelent meg. Az első kötetem lett volna, Őserdő címmel, tele fiatalkori versekkel és kamaszkori zsengékkel is. Amikor kiszedték a nyomdában, bevezették a cenzúrát, az ezt érvényesítő hatóságot Országos Könyvhivatalnak hívták, és az én kötetemet az elsők között tiltották be. Jékely Zoltánét és az enyémet. Egyébként ennek a betiltásnak a létrejöttében valamiképpen az Eötvös Collégium is részt vett, mert ott volt egy kollégista, aki az ellenem szóló vádat előterjesztette. Vádbeszédet mondott. Pándi Pál. Később igen magas rangú, mondjuk úgy, miniszteriális rangú személy lett. A naplójában névvel nem szerepelek, de a történetem benne van.
Mi volt az oka a betiltásnak? A származása? A versek pesszimizmusa?
Volt egy harmadik is. Az, hogy én olyan verseket írtam, amilyeneket akkor már nem illett vagy nem is volt szabad. Irracionálisak voltak, pesszimisták – mondta Pándi Pál. Főleg az volt a baj, mert, mint Fodor Bandi naplójában (Fodor András: A Kollégium. Napló, 1947–1950; Magvető, Bp., 1991 – a szerk.) olvasható, a vádbeszédben elhangzott: Latornak megadtuk a lehetőséget, hogy írjon szocialista szellemű verseket, de ő ezt nem fogadta meg, és irracionális, pesszimista verseket ír. A származásom már csak ráadás volt.
Hogyan jött létre az egyetemi műfordítói szemináriuma?
Az Európa Kiadónál nagyon sok fordítóval, köztük sok fiatallal foglalkoztak. Hoztak be próbafordítást, én elolvastam őket, és elmondtam nekik a véleményemet. És akkor egyszer csak felhívott a francia tanszék vezetője, Nagy Péter professzor, és azt mondta, hogy én úgyis gyakorlatban vagyok a fordítókkal való foglalkozással, nem csinálnám-e ezt az egyetemen. Rövid gondolkodás után igent mondtam. Már az első órán kiderült, hogy nem műfordítás-szemináriumot fogok csinálni, hanem versíró-költészetit. Na most ennek az egyetemen óriási hagyománya van: Négyesy Lászlóhoz járt Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula és még sok mindenki. Úgy gondoltam, hogy olyasmit fogok csinálni. Ám már az első órán sem műfordításról volt szó, hanem arról, hogyan kell verset írni. Gyakorlati módszert ismertettem, Ferencz Győző pedig később írt egy olyan egyetemi tankönyvet, amiben latin nyelven benne van, hogy nekem köszönheti, mert azt foglalta könyvbe, amit az óráimon tanítottam.
Az órákra soha nem készültem, hanem ott alakult ki, hogy miről beszélgetünk. Volt, aki behozta a verseit megmutatni, és olyan is előfordult, hogy adott témáról írattam a diákokkal verset. Olyat is csináltam, hogy bevittem az egyetemre egy aznapi újságot, és felolvastam belőle az időjárás-jelentést, majd azt kértem, hogy írják meg versben. Nagyon népszerű szeminárium volt; olyan, ahova a diákok önként jöttek.
Aztán úgy alakult, hogy az egykori tanítványaim közül azok, akikből igazán jó költő lett, megkerestek, és eljártak-eljárnak hozzám. Nagyon jó tanítványaim, kiváló költők voltak.
A beszélgetést részletekben, 2022–2023 során rögzítettük.
Lator László, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista 1927. november 19-én született az akkori Csehszlovákia, mai Ukrajna területén található Tiszasásváron. Egészen kicsi gyerekként kezdett verselni. Első versei a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében, majd különböző diákújságokban, később a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentek meg.
A második világháború idején, 1943-ban behívták leventének, és előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került, a breszt-litovszki fogolytáborba szállították. 1945-ben került vissza az akkor már a Szovjetunióhoz tartozó szülőhelyére, ahonnan szerencsésen átszökött Magyarországra, és Makóra ment a szülei után. Tanulmányait a makói gimnáziumban folytatta, ahol társaival létrehozta a József Attila Kört, és jelentős irodalmi esteket is szerveztek.
1947 és 1951 között magyar–német szakra járt a Pázmány Péter Tudományegyetemen Budapesten, ahol 21 éves koráig, „dekadens, pesszimista” versei miatti kizárásáig Eötvös-kollégista volt. 1950 és 1955 között a körmendi gimnáziumban tanított a magyaron, a németen kívül oroszt és szertornát is. Ekkoriban már fordított – többnyire más szerző, Fodor András vagy Kormos István neve alatt dolgozott. 1955-től az Európa Kiadó lektoraként először az orosz irodalommal, majd az úgynevezett latin szerkesztőség főszerkesztőjeként olasz, spanyol, francia és portugál szerzőkkel foglalkozott. A kiadóban ismerte meg későbbi feleségét, Pór Juditot, aki szintén kiváló műfordító, esszéista volt.
A Kárpátaljai Kör elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, 1998 és 2008 között a testület ügyvezető elnöke volt. Szerkesztőként vagy szereplőként rendszeresen megjelent a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban. Hosszú időn át szerkesztette az Unikornis Kiadó sorozatát, A Magyar Költészet Kincsestárát. Neki köszönhetők többek között a Klasszikus orosz költők, valamint A világirodalom legszebb versei című antológiák is.
Részben nyomasztó háborús élményeiből, fogolytábori tapasztalataiból állt össze 1948-ban első verseskötetének, az Őserdőnek az anyaga, amelyet az akkor már működő cenzúrahivatal elutasított és bezúzatott azzal az indokkal, hogy versei pesszimisták. Első verseskönyve, a Sárangyal csak 1969-ben jelent meg. Addig főleg műfordítóként volt jelen a magyar irodalmi életben. Blok, Lermontov, Celan verseinek avatott fordítója volt, válogatott műfordításait Kalandok, szenvedélyek (1968) címen adták ki. Számos antológiát szerkesztett, köztük a Gyönyörök sötét kútjait (1993) a világ- és a magyar irodalom erotikus verseiből. Összes versei 1997-ben jelentek meg.
Jelentős életművet alkotott pedagógusként és esszéistaként, műfordítóként egyetemi hallgatók nemzedékeit nevelte és oktatta, köztük Ferencz Győzőt, Imre Flórát, Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát, Lackfi Jánost, Vörös Istvánt.
1991-ben Mészöly Dezsővel, Gyurkovics Tiborral és Lukácsy Sándorral elindították a Lyukasóra című műsort, amelyben szellemes játék segítségével ismertették meg a magyar irodalom elfeledett kincseit a közönséggel. A műsor olyannyira népszerű lett, hogy kilépve a tévé keretei közül, klubot is alapítottak belőle. A több mint húsz évig tartó tévéműsor tette nevét széles körben ismertté és népszerűvé.
Válogatott esszéiből a Szigettenger (1993), valamint a Szabad szemmel (2016) című könyveiben publikált. 2012-ben jelent meg A megmaradt világ című emlékezéskötete, amely nem önéletrajz vagy memoár a szó szoros értelmében, a szerző magában önelemzésnek hívta a kötetet.
Számos kitüntetés és elismerés birtokosa volt: József Attila-díj (1972), Radnóti-díj (1982), Déry Tibor-jutalom (1987), Kortárs-díj (1990), a Művészeti Alap Irodalmi Díja (1990), Artisjus Irodalmi Díj (1991), Füst Milán-jutalom (1992), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1993), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Fitz József-díj (1993), a Soros Alapítvány Alkotói Díja (1995), Kossuth-díj (1995), Nemes Nagy Ágnes-díj (2001), Prima díj (2009), a Nemzet Művésze (2018), a Magyar Érdemrend Középkereszt a Csillaggal (2022).
Lator László 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, 1998-tól 2008-ig ügyvezető elnöke volt. 2007-ben Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki, 2008-ban Az egyetlen lehetőség című verseskötetéért neki ítélték a Rotary Club Budapest-Tabán első irodalmi díját. 2015-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály Alkotói Díját vehette át. 2017-ben az Európa Könyvkiadó Wessely László-díjjal ismerte el több évtizedes kimagasló versfordítói, irodalmári, oktatói és irodalomszervező tevékenységét.
Lator László művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán érhetők el.
Nyitókép: Lator László otthonában. Fotó: MTI / Czimbal Gyula
