Január 27-én indul a BIDF, azaz a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál a Cinema City Arénában. A fesztiválon összesen 59 alkotást vetítenek, a versenykategóriákban 32 egész estés külföldi filmet és kilenc rövidfilmet. A magyar alkotások idén külön szekcióban szerepelnek, és három Oscar-díjra jelölt mű is fellelhető a programban. A vetítések előtt és után beszélgetéseket tartanak, és Storybridge Budapest címmel ötletbörzét is rendeznek. Sós Ágnessel, a fesztivál egyik igazgatójával beszélgettünk.

Ez a 6. BIDF. Hogy változott a fesztivál az évek alatt?

Már az első fesztivál is nagyon jó élmény volt, és elégedettségre adott okot, de azóta megnégyszereztük a nézőszámot, ami nagy eredmény. Az első pillanattól sokan voltak, de eleinte manuálisan, szinte egyesével hívtuk a közönséget. Ma már erre nincsen szükség, tömegek jönnek. Amiben nincsen nagy különbség, az költségvetésünk, ez sajnos nem nőtt velünk együtt. Mi úgy tudunk gyarapodni, hogy egyre több teremben, egyre több embernek vetítünk egyre több filmet, tehát mértékkel, de szépen lépegetünk előre. Sok szempontból egyre „dagad” a fesztivál.

Balogh Rita és Sós Ágnes a BIDF sajtótájékoztatóján

Milyennek látják a közönséget, kik érkeznek a fesztiválra?

Az elején nekem sok fiatal kolléga, önkéntes mondogatta, hogy „tudod, Ági, ez ilyen negyven pluszos fesztivál”. Hatalmas élmény azt látni, hogy ez azért nem egészen így van. Túl azon, hogy – pedagógusok közreműködésével – rengeteg gimnazista jön a fesztiválra, az évközi vetítéseken is azt látom, hogy nagyon sok a fiatal, 20-30 évesek. Mi magunk is építjük a közönséget, hiszen aki gimnazistaként eljött 2014-ben és jó tapasztalatokat szerzett, az mára talán elvégezte az egyetemet, és most is ott ül a nézőtéren. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy ezek az alkotások a fiataloknak is filmes élményt jelentenek. Mi nem csak egy fesztivál vagyunk, hiszen havonta vannak vetítéseink, amelyeket nagy érdeklődés övez. Az este hatos vetítésre megérkezve ott várnak az idősebbek, nyugdíjasok, majd amikor vége, a nyolc órásra már ott vannak a fiatalok, sokszor gimnazisták a tanárukkal. Ezt nagyon jó látni.

Hogy látja, milyen itthon a dokumentumfilm műfajának megítélése?

Erre nehéz válaszolni, mert amikor ez emberek ténylegesen megismerik ezt a műfajt, rögtön megszeretik. Egy dokumentumfilm igazán húsba vágó élmény tud lenni, hiszen

ötvöződik benne a művészet és a valóság, a hitelesség.

Olyan ez, mintha bárki elképzelné, hogy pár évre a nyomába szegődik a kamera, mert a sorsa van olyan érdekes, tanulságos, szép vagy szélsőséges, hogy ezt megmutassák. Talán kicsit nagyképűen hangzik, de nincs olyan, hogy valaki megnéz egy ilyen filmet és nem hatja meg. Ezek az alkotások az ember lelkét érik el, megnevettetnek, megríkatnak, művészileg adnak élményt, mindeközben a valósággal társulnak a látottak. Nyugaton az egyik legtrendibb, haladó műfajról beszélünk: ma már a nagyjátékfilmeknél nyúlnak a dokumentarista elemekhez. A különbséget nehéz elmagyarázni olykor, hogy nem tudományos ismeretterjesztésről van szó, ezek a filmek nem az oroszlánokról vagy a sasokról szólnak, nem Hitlerről látunk archív felvételeket: ezek mozifilmek. Nem zsurnalisztika, nem tévéfilm, nem vágóképek riportokkal, hanem filmművészeti alkotások.

A BIDF-en rendszeresen tartanak programokat a filmes szakmának is. Egy ilyen során érkezett meg öt évvel ezelőtt László Barna rendező az ötletével, ebből született a Parkinson betegséggel küzdő világhírű erdélyi cigány prímás, a Szászcsávási zenekar tagjáról szóló Isteni kéz, melynek kreatív producere Sós Ágnes volt.

Hogy zajlott a forgatás?

Amíg forgattunk, minden gördülékenyen ment, ám az egyes sztorikat fel kell duzzasztani, hogy legyen egy egész estés film. A dokumentumfilm nem magától lesz, nem csak megnyomjuk a gombot. Fontos, hogy mire kerül a hangsúly, hiszen nincsen forgatókönyv, csak már akkor, amikor felállunk a vágóasztaltól. A vágás valódi szakmunka, én a mai napig tanulom, pedig nem vagyok olyan fiatal. Ott muszáj szigorúan állni a dolgokhoz, kitartással, maximalizmussal viszonyulni a munkához, hiszen akkor születik meg snittről snittre a dramaturgia. Volt is egy kis feszültség a vágás során köztünk Barnával, de összecsiszolódtunk, hogy meg tudjuk hozni a közös döntéseket. Nehéz alkotófolyamat volt, mert ez nem Amerika, ahol a producer megmondja, mi hogy legyen.

A 2013-as Szerelempatak is rengeteg érzelmet mozgatott meg a nézőkben, az Isteni kéz azonban kicsit még „megterhelő” is. Távol lehet maradni érzelmileg, ha egy ilyen történetet visz vászonra az ember?

Munka közben hideg szakembernek kell lenni. Olyankor nincsenek érzelmek, csak pipálsz a fejedben: ez megvan, ez szép, ez szomorú, ez gyenge. Az ember állandóan gondolkodik és pipál, és ha jól végezte a dolgát, akkor a filmet megnézve akár tízszer egymás után is képes elsírni magát, ha úgy van. Az érzelmi hatás akkor érkezik, amikor megnézed a filmet.

Részlet az Isteni kézből

Elégedett az Isteni kézzel?

Én azt érzem, amit ki lehetett hozni ebből, kihoztuk. Nagyon várom a visszajelzéseket, maximalista vagyok, és nem szoktam elbízni magam. Amikor a Szerelempatak kész lett, könnyes szemmel mondtam a vágómnak, hogy nem sikerült olyan jót csinálnom, mint az előző film, a Láthatatlan húrok. Ekkor az én kissé hideg, kemény, német származású vágóm, Thomas Ernst azt mondta,

nem lehet összehasonlítani két filmet, mert mindegyik más.

Akkor nem nyugtatott meg ezzel, mert úgy éreztem, nem lett olyan felemelő az egész, mint szerettem volna, de a film sikere után visszaemlékeztem a szavaira. Nagyon jó belegondolni, hogy a Szerelempatakkal örömet tudtam okozni a nézőknek, és nagyon remélem, hogy az Isteni kéz is elnyeri majd a tetszésüket. Hiszen mi értük csináljuk ezt, azért élünk, hogy alkossunk és adjunk valami szépet. Mindig végig lesem az arcokat, amiket megvilágít a vászon fénye, hogy lássam a reakciókat, és alig várom, hogy megtudjam, hogy tetszik a közönségnek ez a film.

Az Isteni kéz bemutatója február 1-jén lesz, a BIDF teljes programja itt érhető el.

Fotók: Kultúra.hu / Csákvári Zsigmond