„Azért van alkalmunk beszélgetni, mert meghaltam az előadásban”

Gálvölgyi János a főiskolán Macbethet választotta magának, és azt mondja: csúfosat bukott. Azóta jobban hisz a rendezők szemének, megtanulta, hogy a szerep kiválasztása az ő dolguk. A Rózsavölgyi Szalonban december 13-án mutatták be a Végszó című darabot, ami egy színészcsalád életébe nyújt betekintést. A Lear király szerepére készülő színészlegendát Gálvölgyi János alakítja, aki – bár kevés hasonlóság van közte és az említett karakter közt – ugyancsak azt érzi: élete fontos pillanatait a színpadon élte át.

Mitől
izgalmas feladat ez az Ön számára?

Nagyon emberi a történet. Rengeteg téves elképzelés él a színészekkel kapcsolatban, ez a darab viszont bepillantást enged abba, hogy mennyi gyötrelemmel, kétséggel, munkával jár esténként kiállni a színpadra. A szerző – bár keveset tudok róla – érezhetően ismeri a színészek lelkét. A Végszó egyben családtörténet is egy idős férfi színészről, a lányáról, aki ugyancsak színész, illetve az ő fiáról, aki bár gyerekszínészként indult, elhagyta a pályát, mert világosan látja a buktatóit. Nekem sok jó mondatom van a darabban, az egyik, hogy „életem fontos pillanatait a színpadon éltem át”. Van ezzel így az ember, hogy eltölt a pályán negyven-ötven évet, majd rájön, hogy mennyi minden „elszaladt mellette”, míg ő a színházban élte a napjait, estéit.

Amikor
az ember éppen éli, akkor is érzi, hogy ez vagy az igazán fontos pillanat?

Nem érzi. A premier napján rendre aggódom, hogy mi lesz, ha nem élem meg az estét. De most mondja: mi történik, ha meghalok, és elmarad az előadás? Az égvilágon semmi. Fiatal színészként egyszer teljesen elment a hangom. Másnap ültem a rádió mellett, hogy halljam, amint bemondják: a ma esti előadás Gálvölgyi János betegsége miatt elmarad. Erre tudja, mit mondtak a Déli krónika végén? Hogy az előadás technikai okok miatt elmarad. Olyan csalódott voltam, hogy még ezt sem kaptam meg.

Mikor engedte el az érzést, hogy az élete múlik rajta?

Nem engedem el. Ha nem azt érzem, hogy ez a legfontosabb dolog a világon, akkor nem szabad színpadra mennem.

De miután ezt tartom a legfontosabbnak, a nejem hiába kéri, hogy vegyek két kiló krumplit, vagy közli, hogy intézkedjem, mert leszakadt a nappaliban a mennyezet. Engem az foglalkoztat, hogy az esti előadásra felfrissítsem a szöveget, karban tartsam a hangomat. Erről szól az életem.

Ebben a McKeever-darabban a különböző generációhoz tartozó szereplők egészen másként gondolkodnak a színházról.

Én a pályája végén járó színészt játszom, aki egy igazi link. A lánya viszont az életét adta a színházért; idegileg, testileg egészen felemésztette a szakmája. De a valóságban is annyifélék vagyunk mi, színészek. Arról nem is szólva, hogy ma már bárki lehet színész. Sétál az utcán, véletlen bekerül egy sorozatba, és holnapután a címlapokon találja magát.

Öntől
a linkség mindig távol állt?

Soha nem voltam link. Akadtak nehéz emberi helyzetek a pályámon. Amikor apám hajnalban meghalt, apósom azt mondta:

ha játszol este, akkor színész vagy, ha nem, hagyd ott a pályát.

Ez akkor fájdalmasan kemény mondat volt, de később többször megtapasztaltam, hogy az ember valóban ki tud kapcsolni arra a két-három órára. Én soha nem próbáltam kábítószert – még csak nem is a tisztességem, hanem inkább a gyávaságom miatt –, de azt hiszem, valójában ez a legsúlyosabb kábítószer. Pláne akkor, ha a pálya nem igazolja vissza az embert. Rengeteg olyan kollégám van, akiket nem értem, mi tart még a színházban.

A
darabbeli karaktere, Edward utolsó nagy szerepére készül, a Lear királyt
szeretné eljátszani. Önnek nincs efféle beteljesületlen szerepálma?

Nem, én már fiatalon beláttam, hogy a szerepálmoknak semmi értelmük. Ehhez nem elég, hogy én most azt mondom magának: reggel a fürdőszobai tükör előtt eljátszottam a Hamletet, és egészen zseniális voltam. Ehhez kell egy igazgató, aki látja bennem a figurát, kell egy rendező, aki szerint ezt remekül el tudom játszani, kell a szervezési osztály vezetője, aki szerint erre el lehet adni a jegyeket. Annyi összetevője van annak, hogy az ember megkapjon egy nagy szerepet, vagy akár csak egy kisebb szerepet is.

Soha
nem fordult elő, hogy saját magának választott valamit?

Nem volt ilyen. Vagy várjon, egyszer talán mégis. Negyven éve dédelgettem A hullaégető történetét, ami három éve valósult meg a Belvárosi Színházban, és januárban ismét műsorra tűzik. De ez egyáltalán nem jellemző. Már főiskolásként szembesültem ennek a buktatóival. Egyik évben választanunk kellett egy Shakespeare-szerepet. Nekem volt egy könyvem Laurence Olivier-ről, amelynek címlapján Macbethként szerepelt. Gyönyörű maszkja volt, és akkor még maszkolást is tanultunk a főiskolán. Megcsináltam a Macbeth maszkot, tehát a maszkom megvolt, csak a Macbethem nem volt meg, kegyetlen rossz voltam. Szerintem. Is. Akkor rájöttem, hogy nem nekem kell meglátnom magamban egy karaktert, hanem a rendezőnek. Az ember könnyen becsapja önmagát.

Amikor
egy színész színészt alakít a színpadon, akkor érdemes csínján bánni az
eszközökkel?

Van egy régi anekdota. Makláry Zoltán állítólag meg akarta tudni, elkezdték-e már a próbát a Nemzeti Színház színpadán. Behallgatott, majd azt mondta: természetellenesen beszélnek, már megy a próba. Ez volt hajdan a Nemzeti Színházi stílus. Ám később teret kapott a természetesség, a Vígszínházban már úgy társalogtak a színpadon, ahogyan mi most beszélgetünk.

A
Rózsavölgyi Szalon tere különösen visszafogott eszközöket kíván?

Én rettegek ettől a közelségtől. Az első sorban ülő nézők közelebb vannak, mint most ön. A Mikroszkóp Színpadon volt két önálló estem, a kettő együtt futott több mint kétszáz alkalommal, ami épp’ ennyi rettegett estét jelentett.

Nem bírom, ha látom, hogy egy néző ásít vagy felhúzza a szemöldökét.

Ezt nagy tömegben: az Erkel Színházban, a Madáchban vagy a Játékszínben nem észlelem, de itt igen.

Közben
ez egy humorral átszőtt előadás?

A humor elég viszonylagos. Most például azért van alkalmunk beszélgetni, mert meghaltam az előadásban. Bár megjegyzem: a temetéseken lehet a legjobban röhögni, mert az ember annyira igyekszik tartani magát, hogy rendre becsúszik valami. Az előadásban van nevetés, könnycsepp is akad, de legfőképp szív van benne.

Különös
színpadi találkozásokat is hozott önnek ez a bemutató.

Elég régóta vagyok a pályán, de Györgyi Annával
korábban soha nem játszottunk együtt. Olyan örömteli tapasztalat, hogy kiváló
szeme, szíve, színészete van. Bajor Lilivel együtt játszani ugyancsak
különleges élmény.

Merthogy
őt Bajor Imre lányaként születésétől ismerte?

Már akkor ismertem, mikor még Imre lánya se volt…. A viccet félretéve, állt a járókában, fogta a rácsot, mi pedig ültünk a szőnyegen a feleségemmel és meséltünk neki. Ma bejött, és azt mondta: istenem, olyan apu-szagod van, mert én is azt a kölnit használom, amit az édesapja használt. Ezek igazán nagy találkozások.

Fotók: Szokodi Bea