Két elbeszéléskötet után (Miért távolodnak a dolgok?, A műanyag kerti székek élete) jelentkezett a tavalyi évben az énekes-dalszerző-író újabb művével, egy több évszázadot átívelő családregénnyel, saját felmenői történetével. A Kaldenecker család Svábföldről érkezett Dunaharasztiba az 1720-as években, azt ezt követő századokban Soroksáron és Újhartyánon folytatták életüket. Házasodtak, gyerekeik születtek, olykor küzdöttek, de mindig dolgoztak. És zenéltek is, mégpedig rendületlenül, generációkon át továbbadva fényes hangszereiket.

Kollár-Klemencz gyerekkori emlékei, családi anekdoták, legendák és dokumentumok, valamint fikció segítségével rajzolja fel a már az első pillanattól magával ragadó történetet, amelynek során az ember maga is egy kicsit újhartyánivá lényegül. Ami különös, mert elsőre talán nem is gondolnánk, milyen könnyen beépülünk olvasóként a sváb zenészek és családtagjaik közé, de mindez valahogy mégis megtörténik. Velem például olyannyira, hogy máig eszembe jut egy-egy szereplő, akit „megismerhettem”.

A történet elején találkozunk a szikár, de odaadó Kaldenecker Miklóssal, a jómódú sváb gazdával és családjával: feleségével, Annával és gyermekeivel, Évával és Joseffel, utóbbit már a regény első oldalán elvarázsolja a karácsonyra kapott, csillogó fligliharni, azaz trombita. Aludni is alig tud, csak a hangszert nézi. Ők négyen kerekednek fel, hogy biztonságos, de fárasztó mindennapjaikból, Soroksárról Újhartyánra települve egy sokkal nyugodtabb, szebb életet élhessenek, ezért mindenüket el is adják. Odaérve azonban meg is történik a baj, pedig még csak az első pár fejezetnél járunk: a forint egyik pillanatról a másikra értékét veszti, így hiába a ládányi, tegnap még rengetegnek hitt pénz. Csak egy aprócska házat tudnak venni belőle, de földre már nem futja.

Nem ilyen életet terveztek, de elfogadják, szűkösen, ám élnek, „nem sajnálunk senkit, de mindenkit szeretünk”, mondja Anna az asszonyoknak, akik sajnálkozva figyelik a faluban, hiszen tudják, mi történt a családdal, hogy a jómódból zuhantak ekkorát. Az élet viszont nem áll meg, az olvasó ijedtsége is csak pár pillanatig tart, mert mire észbe kap, addigra Josef teletrombitálta a falut olyan hangokkal, amiket korábban ott még nem lehetett hallani, és a család is bővült: megszületett Hans, György és Stefán, később pedig a kis Anna is. A hangszerét szinte folyton a kezében tartó Josef pedig nem sokkal később megalapítja a falu zenélni tudó (vagy éppen csak jó érzékkel megáldott) öregjeivel az Öreg Bandát, amit a nők eleinte csak vénemberek részeges mulatságának tartanak. Josef azonban nem csupán a trombitához ért mesterien: olyan közösséget teremt, ami aztán évszázadokon át kíséri zenéjével Újhartyán és a környező települések életét és legfontosabb eseményeit. „Azok a legszebb dallamok, amik valamire hasonlítanak, de nem tudni, mire”, mondja Josefnek Tuner Joki, aki az Öreg Banda első tubása volt.

És mindennek mi is a részesei lehetünk olvasás közben. Sorra szeretjük meg az egyre jobban kibontakozó szereplőket, a Kaldenecker család becsületes, szorgalmas és tehetséges tagjait, a családjukért mindent odaadni képes Miklóst és Annát, Josefet, akire még a legmakacsabb öregek is hallgatnak valamiért és Hansot, akiről már az elején sejtjük, hogy nehéz lesz elköszönni tőle. Mert bizony el kell, ahogyan halad előre a történet, és minden családtag elvesztését megéljük kicsit mi is. Hans ugyan nem beszél sokat, főleg csak zenél, ez az ő nyelve, így tud gondolatokat és érzéseket közölni, és nem kisebb a feladata, mint Josef után vezetni az Öreg Bandát.

Talán nem is tűnik alkalmasnak a feladatra, de megérkezik mellé Hirt Rosé, és hiába egy ismeretlen, régi család tagjairól olvas az ember, de érti és érzi, hogy miért voltak ők ott egymásnak, hogy miért éltek túl mindent együtt zenekarostul. Ők és az utánuk következők is, gyermekeik és az ő gyermekeik is. Háborúk, kitelepítések, forradalmak és tragédiák kísérik a regényt, de mégis mindig éppen annyira tölti fel jóval is az ember szívét, hogy nyugodtan tegye le a könyvet elalvás előtt. Mi magunk is elveszünk a valós történések és fikciók hálójában, de nincs is ezzel baj, hiába nem úgy volt egy-két dolog, ha egyszer Újhartyán és lakói mégis ennyire megelevenednek a lapokon.

Meg aztán nem is erről szól, hanem szól kicsit mindenről: családról, alázatról, összetartásról, emberségről, arról, hogy a svábok milyen elfogadóan viszonyultak az évszázadok alatt mellettük élőkhöz. Szól arról, hogy milyen fontosak a hagyományok, hogy egy család nőtagjai milyen erővel képesek egyben tartani, ami szétesni készül, és hogy a zene nemcsak szép, de olyan gyógyító erő is, amely képes közösséget teremteni. Szól a Kaldenecker családról és másokról is, akikkel egymás mellett éltek, házasodtak, családot alapítottak, a mindennapjaikról és az ünnepekről, szokásaikról, tradícióikról, az újhartyániakról. Egy kicsit az ő krónikájuk is ez a regény.

Egy idő után már meg sem ütközik az ember szeme azon, hogy fligliharni vagy baszfligli. Hiszen itt él most ő is Újhartyánban, amíg olvas. Velük zenél, velük iskolázik, együtt örül a boldogságuknak és osztozik a fájdalmukban, ha veszteség éri őket. Mert már a miénk a tudás, hogy az összetartás minden nehézségen át tud segíteni, akármilyen elcsépelten is hangozzon ez. És ahogy közelebb érünk az időben a mosthoz, ahol mi a kezünkbe vettük a könyvet, úgy lesz egyre fontosabb az, amit a régiek tanítottak, olykor nem is szavakkal, csak azzal, ahogy éltek, amit az utánuk jövők megőriztek és továbbvittek, és amit ők taníthatnak majd azoknak, akik majd csak lesznek. Remélhetőleg az Öreg Bandáról ők is hallanak majd.

Nyitókép: Kollár-Klemencz László az Öreg Banda című regényével. Fotó: Mészáros Gábor