Zsámbéki Gábor könnyed precizitással kapcsolta egymáshoz a sokszor súrlódó alakokat és a roppant ökonomikus szituációkat. A szimultán térkihasználás állandó mozgásban tartja az estét, színezi az egyszerű jellemeket. A rendezői, színészi finomhangolás csúcsa a vendégek érkezésének negyedórája, a kártyajelenet és a vacsorajelenet. A sosem túl éles, sárgás fényben Khell Csörsz pagodára emlékeztető szövőszék-építménye, a fonalhenger, a kárpitok laza szövedéke keletiesen hat a lagúna-városban, kelet egykori európai előszobájában. Anzoletto mintarajzoló (a kisfiúsan karakán Ötvös András e. h.) nem Marco Polo-i útra készülődik, csupán szentpétervári szakmai meghívásnak tenne eleget. Távozása nem pusztán a mesterek, a céh mindennapjait befolyásolja, hanem a saját és mások házasságát is.
A komoly vagy bohókás frigyek megkötése előtt mód nyílik régi és friss házasságokat (és magányokat) tanulmányozni. A nekibúsuló öreg kujon, Bastian (Ujlaki Dénes), a derűs legyintéssel boldogtalan Marta (Bodnár Erika), az egymást hol csókkal, hol harapással szerető Elenetta és Augustin (Jordán Adél és Nagy Ervin), az örökös képzelt beteg Alba és a papucsférj Lazaro (Fullajtár Andrea és Kocsis Gergely) egyként biztos küllői a legyezőnek. Különösen Fullajtár és Ujlaki zongorázik pompásan, hol a fekete, hol a fehér billentyűket ütve le a Török Tamara által fordított, egyszerűségétől nemes Goldoni-szövegben. Ahogy a búcsúzó karneváli kedély kivirul, felfénylik Máté Gábor állandósult szószerkezetek közt lavírozó Momolo mángorlómestere is. Jövendőbelijének, a rezignációból még egyszer kimosolygó Polonia fonónőnek Szirtes Ági nem hódít nagyobb teret, mint amennyi az egyszerre csupa fő- és karakterszereplőt felvonultató színműben jut neki. Az inas Cosmót Polgár Csaba e. h. végig egy szál fonallal bohóckodva játssza jól, oldalán Herczegh Tamás e. h. (Martin) és Friedenthal Zoltán e. h. (Baldissera) ifjoncaival. Pálmai Anna e. h. - mint Domenica, Anzoletto választottja - nem mindig talál hangot és ritmust az egyetemista színészekre is jelentős feladatokat bízó (tanári erényeket is csillogtató) rendezésben, ám izgatottsága megfelelő húzóerő az összes szál csévéléséhez.
A régészeti lelet Madame Gatteau a hamarosan nyolcvanadik születésnapját ünneplő Máthé Erzsi önironikus, elragadó jutalomjátéka. Szakács Györgyi nagy piros virágokkal ékített élénkzöld ruhát adott rá, s az (eddig) három férjet elfogyasztó, a tükör előtt rúzsával szívesen illegő hímzőasszony maga a színpompa. Máthé nem él vissza nagyrészt francia nyelvű beszédének mulatságosságával, részleges érthetetlenségével - de él vele, szavak elmosásával, észrevétlen váltásokkal, metanyelvi aláfestéssel bátran gazdálkodva. A nem könnyű döntési helyzetében amúgy is kissé zavarodott, vőf (azaz özvegy) Zamaria takácsmesterről (Bezerédi Zoltán) elhihető, hogy megmámorosodik a gazdag, számító hölgy hízelgésétől - s így még ketten pakolhatják a szentpétervári utazóládákat.
A szünet nélküli, kitűnő előadás első fele a képeskönyvet egyszer itt, egyszer ott lapozza fel, második ötven percében Zsámbéki egyre inkább Máthéra és Mátéra koncentrál. Velük a két házassági tragikomédiára, amely fénytörést ad Domenica és Anzoletto nászának is. Egy tószt szerint azokra emelik a búcsúzó farsang poharát, akik szeretnek. A kérdés tovatűnik (amiként a hajdani városállam Velencét is elönti a végén a szuvenírek Velencéjének mai képe), mire belegondolunk: valójában kikre emeltek poharat...?
