„Azt szeretném, ha könnyekre fakadnának” – Interjú Keleti Éva fotóművésszel

Új képei is szerepelnek majd a Műcsarnok kiállításán. Miként állította össze az anyagot?

Mikor felkért a Műcsarnok egy kiállításra, úgy
gondoltam, nem válogathatok csupán régi képekből. Több mint húsz évvel ezelőtt
letettem a fényképezőgépet, most viszont elhatároztam: megpróbálom újrakezdeni.
A kiállítás négy nagy teremben kap helyet. Az első három a riporteri múltamat,
az MTI-nél töltött időszakot mutatja be, itt szerepelnek a régi „sztárfotóim”
és a táncelőadásokról készült képek is. A negyedik teremben ötvenhét vadonatúj
portrét mutatunk be, melyeket március óta készítettem. Sokan a múltbeli és a
friss képeken is szerepelnek: Törőcsik Mari, Béres Ilona, Mácsai Pál, Gálffi
László, de lefotóztam az ifjú generáció meghatározó művészeit is, köztük Tenki
Rékát, Brasch Bencét, Csányi Sándort. Akad olyan alkotó is, akit rég ismertem,
de most került először a fényképezőgépem elé, mint Maurer Dóra vagy Pongor
Ildikó, akit a lányával, László Lili színésznővel fotóztam. Próbáltam a múltat
és a jelent kicsit összekeverni. Az új képek azt tükrözik, ki azok, akik közel
állnak hozzám, és emellett jelentős alkotónak tartom őket. Szarka Klára kurátor
a pályám esszenciáját igyekszik bemutatni, az utat a fotóriporterségtől a portréfotózásig.

Bárkiről
lehet jó képet készíteni?

Igen, ha az embernek kellő türelme van hozzá, és
szereti az alanyát. A pályám során nem fordult elő, hogy valaki azt kérte
volna: ne publikáljam a róla készített fotót. Elengedhetetlen, hogy megismerjük
a kép alanyát, és kialakítsunk vele valamilyen emberi és szellemi kontaktust. De
ez nem csak a művészekre igaz. Ha az utcán leszólítanék valakit, hogy szeretném
lefotózni, biztos, hogy vele is jó ideig beszélgetnék előtte. Sosem a
látszólagos arcát keresem, hanem a belső tartalmat, s ennek kibányászásához idő
kell.

Akkor
jó egy portré, ha az adott ember személyiségének legjellemzőbb vonásait mutatja
meg?

Igen, mert az arc tükrözi a személyiséget. Egy
csúnyának tartott embernek lehet például szép keze vagy tartása. Mindenkiben
lehet valami szépet találni, s ez a fotós feladata. Más kérdés, hogy a szép
fogalma mindenkinek mást jelent. Összhangba kell hozni a külső adottságokat a
lelki, szellemi habitussal. Ha ez sikerült, akkor fogok hozzá a fényképezéshez.

Egy
fotónak mindenképpen szépnek kell lennie?

Nem az esztétikai értelemben vett szépséget, inkább az
értéket keresem. Például hogy egy kutatót valamilyen elszánás vagy vágy fűt, és
ez tükröződik az arcán. Az is lehet szép, ha megmutatjuk, hogy íme, egy elhivatott
ember, akinek célja van.

Hol
van ebben a fotós?

Döntő részben a fotós van benne, illetve az a
kapcsolat, amely során a kép alanya megnyílik, átadja magát, az már az én
munkám, hogy ezt megmutassam. Nagyon gyakran előfordult az életem során, hogy
rácsodálkoztak egy-egy fotóra, hogy „jé, ez én vagyok?”. Különös, mennyire nem
ismerjük saját magunkat. De a fotográfia segíthet abban, hogy kicsit közelebb
kerüljünk önmagunkhoz.

Gondolom
épp’ emiatt azért előfordul, hogy egy alany azt mondja: ez nem olyan, mint én.

Mi, fotósok, egy kicsit pszichológusok is vagyunk.
Mert előfordul, hogy valakinek el kell magyarázni, hogy más, mint amit láttatni
próbál magáról. A pályám kezdetén szembekerültem Básti Lajossal, aki
köztudottan nem volt könnyű ember. Azt mondta: „kislány, engem nem lehet
alulról fotografálni, csak felülről”. Volt egy műtéti heg az orrán, és emiatt
bemagyarázták neki a filmesek, hogy előnyösebb, ha az rejtve marad. Elértem
nála, hogy készíthessek egy olyan képet is, amilyet én jónak véltem. Másnap bevittem
a színházba a két fotót, az ő elképzelése és az én koncepcióm alapján készült
képet. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez utóbbit választotta. Attól fogva nagyon
jó kapcsolatom volt vele. Előfordult, hogy mindenkit kiküldött egy próbáról, de
azt mondta: a Keleti maradhat. Az emberek értékelik, ha újragondoljuk a róluk vélt
képet.

Ehhez
figyelemre, érzékenységre van szükség?

Biztosan kell valami született érzékenység, és – mint
mondtam – szeretni kell az alanyt. Ez nem lehet munka, csak öröm és szórakozás.

Azért
biztosan akadt, akivel nehezebb volt.

Gábor Miklós például zárkózott ember volt, soha nem
tudtam igazán közeli kapcsolatot kialakítani vele, mégis remek képeket
készítettem róla. Ilyen is előfordul, bár elég ritka.

Táncosnak
készült, majd rátalált a fotográfiára. Miként szeretett bele a színház
világába?

Fotóriporterként dolgoztam az MTI-nél.1956 után sokan
külföldre távoztak, így újra kellett osztani a területeket. A férjem filmesként
dolgozott, a film és színház pedig egy kalapba tartozott. Az MTI-nél minden nap
le kellett adni egy riportot, de az is előfordult, hogy kettőt vagy hármat. Akkortájt
születtek a gyerekeim, és azon törtem a fejem, hogy kiszállok. Ám jött egy –ahogy
szoktam mondani –„eljegyzési pillanat”, amikor Tímár Józsefről készítettem Az ügynök halála kapcsán a két bőröndöt
cipelő fotót.

Amit
szobor is megörökít a Nemzeti Színház parkjában.

Ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy ez
jóval több puszta megélhetésnél, valami egészen különlegeset hozhatok létre. Attól
fogva csodás lehetőségként tekintettem a munkámra.

Mikortól
volt módja válogatni, mit vállal el és mit nem?

Az MTI-nél ilyesmire nem volt lehetőség, ott
csináltam, amivel megbíztak. Mégis nagyon szerettem, életem egyik legszebb
időszakát töltöttem ott. Később, amikor lapoknál dolgoztam, természetesen én
szabhattam meg, miből mennyit vállalok. A kiállításon szerepel sok olyan kép,
amit még soha nem publikáltam. Elkezdtem átnézni a dobozokban sorakozó
negatívokat, amiket korábban nem vettem elő. Találtam képeket az 1985-ös Írószövetségi
kongresszusról, az Operettszínház kísérleti táncelőadásairól. Akkortájt már
valóban azt csináltam, amihez kedvem volt. Aztán jött a nagy szünet, és utána
mihez tér vissza az ember? Ahhoz, amit a legjobban szeret, esetemben a portréfotózáshoz.
Hangsúlyozom, a portrézás nem csupán arcképet jelent. Igyekszem megmutatni a környezetet,
az alanyom világát, gondolatait. Készítettem egy sorozatot Kulka Jánosról, aki
a betegsége óta erős szimbiózisban él testvérével, így magától értetődő volt,
hogy érdemes közösen fotóznom őket. Készítettem közös portrét Dragomán
Györgyről és Szabó T. Annáról, akiknek van Budaörsön egy csodálatos kertjük, és
ott csapott meg igazán az érzés, hogy kik ők. Azt hiszem, a kiállítás egyik
fontos képe lett. Efféle véletlenektől, várt vagy váratlan találkozásoktól
függ, miként sikerül egy fotó.

A
kiállítás kedvéért kezdett újra fotózni?

Valójában három-négy évvel ezelőtt kezdtem ismét
képeket készíteni. A férjem nagy beteg volt, éveket töltöttem a betegágya
mellett. Voltak olyan napok, mikor semmi nem történt, csak ültem ott tétlenül. Akkor
elővettem a telefonomat, és elkezdtem fotografálni a semmit: egy fénycsíkot,
egy ráncot az ágyneműn.

Önnek
fontos, hogy egy fotó emocionális hatást váltson ki a szemlélőből?

Nagyon. Én azt szeretném, ha könnyekre fakadnának. Van
egy-két igazán tragikus kép és történet, ami gondolkodásra késztetheti a
látogatókat. Akad egy képem, amit 1953-ban készítettem. Négyes ikrek születtek
Magyarországon, ám a kormányzat elvette a gyerekeket a szülőktől, mondván,
szegények, van már két gyermekük, nem tudják felnevelni őket. A fóti
gyermekvárosba kerültek, és ott voltam, amikor háromévesen először találkoztak
a szüleikkel. A Műcsarnokban kiállítjuk azt a képet, amin ez a négy gyerek
rohan az édesanyja és az édesapja felé. Idén megkerestem ezeket a négyes
ikreket, sajnos már csak három él közülük. Ugyanolyan szeretettel vannak egymás
iránt, mint akkoriban; egy utcában laknak, egyforma foglalkozásuk van, és
közösen határoznak majd arról, hogy eljönnek-e a kiállításra.

Digitális
géppel dolgozik. Ez azt jelenti, hogy miként korábban, mindössze nyolc-tíz
képet készít, vagy él a lehetőséggel, hogy készíthet akár ötvenet is?

Én analóg módon gondolkozom, és digitálisan fotografálok. Az a hatvan év, amit a fotográfiában eltöltöttem, annyira beleégett az agyamba, kezembe, hogy azt nem lehet elfelejteni. Az elgondolásom analóg, ugyanakkor a digitális fotográfia nagyon megkönnyíti a munkát. Volt egy asszisztensem, Fábián Évi kiváló fotográfus, aki kérdezte: miért csak hat-nyolc képet készítesz, amikor készíthetnél százat is? De én úgy éreztem, megvan, amit akartam. Elképzelem a képet, tudom, mit akarok elmondani róluk, és képtelen volnék kattintgatni százszor, mondván: majd egy-kettő sikerül belőle.

Mennyire
változott meg a fotográfia világa így, hogy mindenkinek a zsebében van
fényképezőgép?

Megváltozott a képhez való viszonyunk. Felnőtt egy új
nemzedék, akik számára már egészen mást jelent a kép. Akárhova néz, mindenütt
nyomasztóan hatnak rá a vizuális effektek. Minden villog, mozog, el akar mondani
vagy el akar adni valamit. Abban az időben, mikor én fotografálni tanultam, a
magyar sajtó – német mintára – rendkívül szövegközpontú volt. Talán a Magyar
Hírlap volt az első, amely először közölt nagy fotókat. Később átalakult a
fotográfiai szemlélet, sorra jöttek a képes újságok, és az emberek megtanultak
„képeket olvasni”. Az emberek egy cikkben elsőként a fotót majd a képaláírást
és a címet nézik meg, ez alapján döntenek, elolvassák-e a szöveges tartalmat. A
vizualitás tehát nemcsak meghatározóvá vált, de jóformán csak vizualitás van.
Egyre kevesebb a nyomtatott napi-, hetilap, az olvasottságuk csekély,
ugyanakkor az online felületek árasztják magukból a rövid tudósításokat,
cikkeket, és mindhez társítanak képet, videót. Elég nagy válság van ezen a
területen. Sok kollégám igyekszik beletanulni a videózásba. A nagy átalakulás
idejét éljük vizuális szempontból. Emlékszem, amikor a ’40-’50-es években a
színes filmek megjelenése után mindenki a fekete-fehér fotográfiát temette. Majd
eltelt tizenöt év, és az ajtó alatt visszasurrant a fekete-fehér kép. Azóta túl
vagyunk még egy válságon, a digitális fotográfia térnyerésén. Azóta is eltelt
némi idő, és ma azok a fotósok, akik maradandót akarnak alkotni, filmre
dolgoznak, tehát visszajön az analóg fotográfia. Hiszek abban, hogy ez ugyanígy
kiegyenlítődik majd. Ugyanakkor az interneten publikált képek nagy része nem
igazi fotográfia, csupán egy kimerevített pillanat megörökítése. A különbség a
kép átgondoltságában rejlik. Például a bűnügyi hírekhez kapcsolódó fotók általában
nem megkomponáltak, a tájékoztatást szolgálják, és komoly esztétikai harc, hogy
ezen belül is átgondolt képek szülessenek. Ez a kisebbik probléma. A nagyobb,
hogy nemcsak mindenki fotóz, de mindenki fotográfusnak képzeli magát. A lapok
sokszor felhívást tesznek közzé, hogy mindenki küldjön be képet erről vagy
arról. A lényeg, hogy ott volt, amikor a repülőgépbe majdnem belecsapott a
villám, így nem az a fontos, hogy hogyan, hanem, hogy mit.

Dolgozik
a Magyarország 365 fotópályázat zsűrijében. Milyen képek érkeztek?

Összesen tizenhétezer képpel pályáztak, ami elképesztően nagy szám, s azt mutatja, hogy hiányzott a felület, ahol az alkotók megmutathatják, mit gondolnak nem csak Magyarországról, hanem a fotográfia mai állásáról. Rendkívül sokszínű képek érkeztek, és mi díjaztuk (az eredményhirdetés decemberben lesz – szerk.) a merész elképzeléseket, az előremutató, pozitív gondolatokat. A zsűriben is sokan voltunk sokfélék, mégis egybehangzóan állapítottuk meg, hogy erre igazán érdemes volt pénzt és energiát szánni. Szerintem a képek valódi diskurzust támasztanak majd a fotográfia jövőjéről.

A nyitóképen Keleti Éva. Forrás: RTL Klub