Idén februárban elnyerted az első Kovács László és Zsigmond Vilmos operatőrverseny diák kategóriájának díját, de nem most először volt részed ilyesmiben: korábban megkaptad már a Berlini Médiafesztivál Ezüst és Arany Csapóját, valamint a Kodak nemzetközi ösztöndíját is. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
Ezek mind-mind fontos visszajelzések számomra: azt mutatják, hogy jó úton járok. Hogy van értelme annak, amit csinálok. Mikor az ember vizsga- vagy kisjátékfilmet készít, kezdetben általában igen nehéz körülmények között dolgozik és ? kis túlzással ? majdnem belehal, hogy valami jó kerüljön ki a kezei közül. A díjak pedig megveregetik a vállát és biztosítják arról, hogy megérte. Azonban én attól, hogy kapok egy díjat, még nem tartom magam jobbnak másoknál. Rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy elismerik a munkám, és nagy segítség is számomra minden díj, hiszen ezeknek köszönhetően megismerik a nevem, de a legnagyobb elismerésnek azt érzem, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek.
A Kovács László és Zsigmond Vilmos operatőrversenyt először idén rendezték meg, így te vagy az első, aki elnyerte a díjat. Az elsőt pedig mindig nagyon megjegyzik az emberek?
Igen, úgyhogy ez elég nagy felelősség. De őszintén szólva az, hogy elnyertem azt a díjat, amely két ilyen óriási legenda nevét viseli, fantasztikus érzés.
A díjat operatőri munkád elismeréseként vehetted át. Már gyerekként eldöntötted, hogy ezen a területen fogsz majd dolgozni?
Kilencéves voltam, mikor elmentem egy nyári táborba, amelyet a Makói Videó- és Művészeti Műhely szervezett, és ebben a táborban nagyon megtetszett a filmkészítés. Azt nem tudom, pontosan mi fogott meg benne, de azt hiszem az, hogy a képzeletem egyszer csak képileg is megjelent előttem. Hogy meg tudtam örökíteni azt, ami a fejemben megszületett. Készítettem is jó néhány rövidebb filmet: az egyik a nagyapámról szólt, és arról, hogyan élt ő egy tanyán, de igyekeztem megörökíteni mindent, amit érdekesnek találtam. Ekkor még teljesen egyedül dolgoztam, ugyanis ebben a műhelyben mindenki a saját munkájáért felelt. Vagyis én voltam az operatőr, a vágó és a rendező is ? de persze, ezt idézőjelben kell érteni. (nevet) Mindenesetre nagyon izgalmas időszak volt.
Hogy lett ez az egész tudatos?
Először hazai és külföldi diákfilmfesztiválokra vittük a filmjeinket, melyeken jó párszor sikeresen szerepeltem, ez pedig nagyon jólesett. Boldogsággal töltött el, hogy elutazhatom egy másik városba vagy országba, ahol elismerik a munkám. Ezek miatt is éreztem egyre inkább azt, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak filmezni. Na jó, az igazság az, hogy négyévesen még Rambo akartam lenni, de hamar rájöttem, hogy az nem fog összejönni. (nevet) Komolyra fordítva a szót: 17?18 éves korom körül kezdett megfogalmazódni bennem, hogy engem leginkább az operatőri munka, a képalkotás vonz. Úgy éreztem, ehhez van tehetségem, ez az, amiben a legjobban ki tudom fejezni magam. Idővel aztán felkerültem Budapestre és Kovács Gyula operatőr mellett dolgoztam néhány évig, majd egyértelművé vált számomra, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tudom csak igazán megtanulni, hogyan is készül a film. Persze, azt gondoltam: irtózatosan nehéz lesz bejutni, ha egyáltalán sikerül?
És nehéz volt?
Igen, de nagyon felkészültem rá ? meg nyilván szerencsém is volt, hiszen elsőre felvettek. Ami amúgy hatalmas boldogság volt. Az pedig, hogy Máthé Tibor osztályába kerültem, külön öröm számomra, ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Rengeteget tanultam tőle.
Említetted, hogy a Makói Videó- és Művészeti Műhelyben egyedül készítetted a filmjeidet. Nemrég beszélgettem Kostyál Márkkal, aki rendezője és operatőre is volt Kojot című filmjének, ezt pedig azzal indokolta, hogy sokkal könnyebb volt számára így a munka, mert pontosan azt rögzítette, ami a fejében megszületett. Ez a gondolat felmerült már benned: hogy rendezz is?
Egyáltalán nem, ami nem azt jelenti, hogy nincs az emberben valamiféle rendezői attitűd. Elengedhetetlen például, hogy az operatőr is jól ismerje a forgatókönyvet és az első perctől az utolsóig átlássa a történetet. Tehát az operatőri munka nem áll olyan távol a rendezéstől ? és ez különösen igaz az európai filmes kultúrában. Itt az operatőr elég aktívan részt vesz a munka kreatív részében, sokszor együtt ötletel a rendezővel. Ennek egyébként egyszerű oka van: a film képeken keresztül kommunikál. De nekem remekül megfelel az, hogy van egy rendező, aki irányít engem. Őszintén: nem is szeretnék rendezni. Azt érzem, hogy az én személyiségemhez nem passzol a rendezés. Az operatőr közel áll a ?tűzhöz?, némiképp irányító szerepben van ? és minél nagyobb költségvetésű egy film, annál nagyobb az a részleg is, amelyet neki kell irányítania ?, de azért mégsem áll a piramis csúcsán. Ez az, ami nekem tetszik.
Akkor jól érzem, hogy inkább a háttérben szeretsz maradni?
Mondhatni. Illetve úgy érzem, nekem ehhez van tehetségem. Továbbá szeretek együtt dolgozni másokkal. Szeretek segíteni, hogy film lehessen abból, amit a rendező megálmodott. És szeretem azt is, ha a rendezőnek erős vizuális koncepciója van. Végtére is ő az, aki a legmélyebben ismeri a készülő filmet: az ő fejéből pattan ki az ötlet, ő kezdi el látni a lelki szemei előtt, és ebből filmet készíteni rendkívül izgalmas. Épp ezért örülök annak, ha minél előbb be tudok kapcsolódni a munkába ? akár már a forgatókönyv-fejlesztés fázisában. Számomra fontos, hogy pontosan tudjam, mit szeretne látni a rendező. Ahhoz aztán én is hozzáteszem a saját elképzelésem ? ilyenkor sokszor képeket, filmeket mutatunk egymásnak, mert számos olyan dolog van, amelyet nem lehet szavakkal leírni ?, végül pedig a közös ötletekből és munkából megszületik a film. És mondanom sem kell: csodálatos átélni, amint több száz leírt oldalból mozgókép lesz.
A filmkészítés sokkal egyszerűbbnek tűnik, mikor az ember a vászon előtt ül és nézi az alkotást, mint amilyen valójában. Ahhoz, hogy összeálljon egy film, sok ember szakértelme és tehetsége szükséges. Mi a véleményed: mennyire tanítható a filmkészítés és mennyire fontos az, hogy valakinek érzéke legyen hozzá?
Ezt bármilyen más területre is mondhatnánk, de tényleg igaz, hogy öt százalék a tehetség, kilencvenöt pedig a munka és a szorgalom. Hiába vagyok tehetséges és tudok szép képeket készíteni, ha nem mélyülök el eléggé a forgatókönyvben, ha nem igyekszem igazán. Tehát én úgy gondolom, nagyon is tanítható a filmkészítés. Én is sokat tanultam az évek során. Izgalmas volt például rájönni, hogy a világítás milyen fontos eleme az operatőr munkájának. De említhetném akár a helyszín, illetve a díszlet kiválasztását is.
Ez mind szerves része a képi világnak, amelyet te teszel láthatóvá.
Épp ezért: a helyszín kiválasztása nem csak a rendező számára fontos. Természetesen egy nagyobb költségvetésű filmnél nem olyan nagy horderejű kérdés ez, mert fogják magukat és felépítik pontosan azt a teret, pontosan úgy, amely és ahogy a forgatókönyvben szerepel, erre azonban kisebb film esetében nem igazán adódik lehetőség. De a lényeg az, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen közeget választunk egy történetnek. Ez legalább olyan fontos döntés, mint a színészek kiválasztása. Hiszen, ha van egy hiteles szereplőnk, akkor sem tudunk minden információt elmondani róla másfél-két órában, ezért szükségünk van olyan háttérre, amely kiegészíti őt és tökéletesen passzol hozzá. Amelynek segítségével a néző még jobban megismeri.
A mostani díjat a Nem történt semmi és a Wonder című filmekért nyerted el. A Nem történt semmi egy megrázó családi drámába nyújt betekintést, párbeszédekkel szőtt film, míg a Wonder hasonlóan drámai történetbe viszi a nézőt, ám ott az információkat leginkább a különböző beállítások, képek szolgáltatják.
Ez a két film jó példa abból a szempontból, milyen meghatározó a vizuális megjelenítés: mindkettő nagyon más képi világgal rendelkezik, így a hangulatuk is különböző. A Nem történt semmi esetén Csoma Sándor rendezővel az volt a célunk, hogy klasszikus realista filmet készítsünk, ami azt jelentette, hogy kézikamerát és fix képeket egyaránt használnom kellett. A műfaj tehát rögtön meghatározza, milyennek kell lenniük a képeknek. A következő kérdés az, hogy rövid vagy hosszú beállításokra van-e szükség, illetve, hogy a kamera mozogjon-e vagy inkább a szereplők. Ezt követi az a kérdés: milyen legyen a világítás? A Nem történt semminél azt gondoltam ? és ebben Csoma Sándor is egyetértett velem ?, hogy mindenképpen természetes világítás kell, mert az segíti leginkább a történetet. A naturális képi világ ugyanis azt az érzést erősíti a nézőben, hogy ő is ott van a térben és része a történetnek. Kicsit olyan, mintha dokumentumfilmet nézne. És ez is volt a cél.
A másik film, a Wonder viszont teljesen más: cseppet sem párbeszédközpontú alkotás. Ez nagy kihívás volt nekem, aminek nagyon örültem, hiszen ennek a filmnek a története szinte kizárólag képekben bontakozik ki.
Igen, és a két film képi világa közötti kontraszt nekem még feltűnőbb volt, mert egymás után néztem meg őket.
Milyen nagy szerencse, hogy pont ezt a két filmet tudtam nevezni a versenyre! Tényleg nagyon különböző képi világú alkotások ? így több oldalamat is meg tudtam mutatni.
A Wondernél mi volt a koncepció?
A rendező, Melanie Grams azt mondta nekem, hogy a Wonderben egy személyes történetet szeretne feldolgozni, amelyhez emelkedettebb, líraibb képi világot álmodott meg. Olyat, amelyben kicsit minden szimbolikus, a képek pedig egytől egyig érzéseket váltanak ki. Ezek ismeretében egyértelmű volt számomra, hogy erős vizuális megjelenítésre, mondhatni, szép képekre van szükség. Itt az volt a cél, hogy a képek különféle érzéseket idézzenek elő a nézőben. Ez remek feladat volt számomra és nagyon örömteli is, mivel igazán előtérbe került a képességem. Szeretem ezt a filmet, ahogy az összes munkámat. Minden film másféle izgalmat rejteget. És aztán ott van a legnagyobb izgalom: nagyjátékfilmet készíteni. Az a legfőbb álmom.
Van olyan rendező, akivel nagy vágyad együtt dolgozni?
Persze! Paul Thomas Anderson, például. (nevet) De, hogy kivel lesz majd lehetőségem együtt dolgozni, azt sosem tudhatom. Ha szerencséd van, egy pillanat alatt berobbansz, és akkor a határ a csillagos ég ? ehhez viszont tényleg hatalmas szerencse kell. Természetesen számos olyan rendező van, aki mellett szívesen dolgoznék. Nem is szeretnék egyet kiemelni, mert azt remélem, hogy minél több mesterrel lesz lehetőségem forgatni. És ha már itt tartunk: véleményem szerint egy operatőrnek nagyon jó tapasztalat, ha mindig más rendező stílusát ismerheti meg. Egy rendező egyedi vonásait könnyű felismerni, hiszen minden egyes munkája arról árulkodik: ő készítette. Ezt az operatőr nem igazán engedheti meg magának, mert minden film más, így neki is másként kell rögzítenie a képeket. De én szeretem ezt, épp ezért remélem, hogy minél több alkotóval dolgozhatom együtt.
Úgy tudom, a reklámfilmezés is közel áll hozzád.
Így van. A reklámokat kifejezetten szeretem, mert képekkel mesélnek. Arról nem is beszélve, hogy ma már tényleg nagyon filmesen van elkészítve egy-egy reklám. Szóval ez kreatív és izgalmas terület. Nagyon jó feladatokat kapok, és az sem utolsó szempont, hogy ilyenkor kipróbálhatom a legjobb, legújabb eszközöket.
Hogyan jött a reklámfilmezés?
Azt kell mondanom, rendkívül nehéz bekerülni a reklámfilmes világba, de én óriási ajándékot kaptam a sorstól: a 235 Productions nevű cég egyik vezetője talált meg engem. Az interneten ráakadt néhány munkámra és megkeresett. Nagyon hálás vagyok neki, amiért felkarolt, mert remek csapatba kerültem és rengeteget tanulok. Persze, teljesen más reklámot készíteni, mint játékfilmet, de én mindkettőt nagyon élvezem.
Már több film is köthető a nevedhez, ráadásul elég szép sikereket érsz el. Hogyan látod, mennyire van nehéz dolga ma egy kezdő filmesnek?
Szerintem most jók a lehetőségek. Én nagyon szerencsésnek tartom magam abból a szempontból, hogy az elmúlt években indult a pályám. Elég sok film készül, mindenféle műfajban, és a saját környezetemben is azt tapasztalom, hogy a ?magyar film? mint címke már nem negatív. Közönségfilmek és szerzői alkotások egyaránt készülnek, és az, ahogyan a nemzetközi fesztiválokon szerepelünk, fantasztikus. Amiatt is, hogy ránk, fiatalokra is jobban odafigyelnek. A magyar film csodálatos éveit éljük. És rengeteg amerikai, illetve más nemzetközi produkció forog nálunk, tehát azokban is lehet dolgozni. Ez mind azt jelenti: most egyáltalán nem az a helyzet, hogy az ember elvégzi az egyetemet és nem tud elhelyezkedni. Nyilván nem könnyű, de vannak lehetőségek.
Tóth Eszter
