Az Ungár Júlia fordította szöveg nemcsak Ibsen szereplőivel és mondataival játszik el. Idézetek sorjáznak filozófusoktól, politikusoktól (Adolf Hitlertől nevesítve is), röplapokról, kiáltványokról, s ki tudja, még honnan ? a szereplők gyakran saját cselekedeteik narrátorai, s egyébként sem igen váltanak olyan dialógusokat, melyek a cselekmény előrelendítésére lennének hivatottak. Maga a történet néhány mondatban elmondható: Nóra dolgozni próbál, de nehezen illeszkedik be a darabszámok bűvöletében izzó világba, s csakhamar egy befolyásos politikus/üzletember szeretője lesz. Miután teste árucikké vált, cinkosává és eszközévé is válik szeretőjének, aki az ő segítségével valósítja meg legjövedelmezőbb és legmocskosabb üzletét, miközben ?mellesleg? tönkreteszi a nő volt férjét, Helmert is. Majd továbbpasszolja Nórát, aki elnyeri méltó büntetését: végül ismét Helmer mellett köt ki. A dialógusok nagy része nem magát a cselekményt építi, hanem az azt átjáró vitát bontja ki. Merthogy szüntelen vita folyik a tőke erejéről, társadalom és egyén, társadalom és nő, férfi és nő viszonyáról ? többnyire igen szellemesen, virtuózan eljátszva a megteremtett nyelvi lehetőségekkel, bár néha az optimálisnál terjengősebben. A szereplők nem pszichológiailag körülírt karakterek, de nem is szócsövek vagy életre keltett szimbólumok; a vita egy-egy aspektusát, szólamát képviselik. S noha Jelinek a történet hátteréül a húszas évek fasizálódó világát választja, a diskurzus iránya és irálya egyértelműen a mű születésének korát idézi. Eredeti, gazdag szövetű írás, intellektuális puzzle, élvezetes olvasmány Jelinek darabja, ugyanakkor mérsékelten hálás színpadi nyersanyag.
Az Örkény Színház bemutatója sokat tesz azért, hogy ne csak befogadhatóvá, de szórakoztatóvá is tegye a drámát. Zsótér Sándor rendezése a szöveg szellemességéből indul ki, azt mélyíti el ? adekvát, de a szerzői intenciót szükség esetén felülíró rendezői megoldásokkal, frappáns játékötletekkel, de főként a színészi eszközökre támaszkodva. A történetet nem helyezi a húszas évek kulisszái közé, inkább időtlenné stilizálja. A szereplők Benedek Mari mai szabású ruháit hordják, Ambrus Mária díszlete pedig egy rádióstúdiót idéz, majd a díszletelemek szétválnak, együtt és külön-külön is forognak, s hangsúlyozzák önnön díszlet voltukat. Időről időre a díszletezőket és a technikusokat is feltűnni látjuk. Nóra már az első jelenetben az előtte álló mikrofonba beszél (és nem a mögötte ülő személyzetishez), s a továbbiakban a mikrofon (illetve a ?másik pólust? jelentő fejhallgató) sokszor előkerül. S miközben így eszünkbe jut a napjaink társadalmi folyamatait erősen befolyásoló, de a történetben explicit módon meg nem jelenő média, a mikrofonok, a kulisszák, a színpadias helyzetek által teatralizálódik is a mondandó. Ez a karakteres forma arra is alkalmas, hogy a néző esetleges realizmus-igényét jelentősen csökkentse. Továbbgondolásra kerül Jelinek nem egy fontos ötlete is. A szerző a tarantella funkcióját alakította át, s használta kulcsként Nóra helyzetének értelmezéséhez, az előadásban ez is összekapcsolódik a színpadiasság jelentőségével. Igazán ironikussá pedig akkor válik, amikor Nóra immáron mozdulatlan résztvevője Éva és a Munkásnők utolsó jelentének; a négy nő mintha egy amatőr táncszcéna előadása közben folytatná le a dialógust.
A színészi játéknak természetesen nincs és nem is lehet köze a hagyományos karakterábrázoláshoz; a szereplők nem sorsokat, sorstöredékeket hoznak színre, nem konfliktusokat jelenítenek meg, hanem szöveget mondanak, a textus ambivalens jelentéstartalmait, kétértelműen szellemes sziporkáit, egyértelmű célzásait bontják ki. A szöveg iróniáját hol a dikció iróniája, hol a szöveget felülíró metakommunikáció erősíti. Esetenként a szövegmondás szándékosan túlzó komédiázássá válik, s előfordul az is, hogy egyes mondatok rajzfilmfigurák hangján szólalnak meg. (Remek, ahogy a Munkásnők egyik jelenetében az ekképp megszólaltatott végtelenül naiv szólamok a saját hangon elmondott józanabb szavakkal váltakoznak). A színészi munka pedig egységesen magas színvonalú. Kerekes Éváé a legösszetettebb feladat, hiszen Nóra pozíciója változik a legtöbbször, így magában a vitában is több pozíciót foglal el; ennek megfelelően változik a hangütés is. A váltásokat precízen kíséri a színészi intonáció változása; Nóra szerepjátszása során egyebek közt a vamp, a szüfrazsett, a ?mókuska?, a kurtizán alakváltozatait is megidézi ? amihez a színésznő mindig megtalálja az illő hangsúlyt, színt, tónust. Virtuóz szerepformálása meghatározza a játékot, s kitűnő partnerei a többiek: az egyetlen hangnem árnyalatait gazdagon kidolgozó Debreczeny Csaba (Helmer), a hatalmi cinizmus és a nyers erő megingathatatlan pozícióját erős jelenléttel képviselő Vajda Milán (Weygang konzul), a hatalmi, illetve érzelmi alá- és fölérendeltségből táplálkozó érdekérvényesítés módozatait markáns gesztusokkal megfogalmazó Epres Attila (Krogstad/Személyzetis), Kerekes Viktória (Lindéné), Máthé Zsolt (Miniszter) és Polgár Csaba (Előmunkás), a helyzetüket megnyugvással szemlélő, társadalmi mechanizmusokkal nem törődő Munkásnők és az azokat átlátó, ám cselekvésképtelen Éva diskurzusait színesen, ötletesen elővezető Szandtner Anna, Kosik Anita, Kulcsár Viktória és Törőcsik Franciska, a ?szoknyaszerep? teatralitását finoman érvényesítő, arra rá nem játszó Fila Balázs és Ficza István. Ennek köszönhetően érezhetővé válik a mű aktualitása és humora is ? de a szövegmennyiség így is valamelyest túlzottnak hat. Nem könnyű ugyan a struktúra érintetlenül hagyása mellett erősebben meghúzni a szöveget, de némi kurtítás bizonnyal a bemutató előnyére vált volna. Így alighanem törvényszerű, hogy a lényeges és kevésbé lényeges mondatok helyenként összemosódnak, hogy a szerepjátszás aktusa néha fontosabb, mint a funkciója. S talán az is, hogy a szerző szarkazmusa és dühe többnyire játékos iróniává szelídül (amit a magam részéről nem igazán bánok). Az Örkény Színház bemutatója mindenképpen élet- és színpadképes ajánlat egy világhírű, ám magyar színpadokon eddig csak mutatóban látott szerző darabjainak játszására. Hogy ez meghozza-e mások kedvét is Jelinekhez (akár azért is, hogy polemizáljanak ezzel az előadással), az kérdés ? de legalább nem költői kérdés.
