Bábák közt a gyermek

Ámbár lehet, csak azért vagyok ilyen rosszkedvű, mert meghallgattam Petrányi Zsolt és Winkler Nóra tárlatvezetését, amely az utolsó volt számomra ebben a műfajban. Gondolhatom én azt, hogy Petrányi kedves, Winklernek pedig szép a haja, ha az egyik untat, a másik pedig a prefeminista Nők Lapja modorában magyarázza Csurka Esztert. Idézem Petrányit a sajtószövegből: "Ennek a műfajnak [t.i a festészetnek] a képzőművészet alakulásán belül önálló története van, ami a legmesszebbre vezethető vissza a művészet történetében. A TérErő kiállítás mint vállalkozás, épp ezért vet fel érdekes kérdéseket. Míg címében arra utal, hogy "erőteret" ír le ebben a régióban, addig meghatározza azt a műfajt, amiről beszélve ezt állítja." Remélem, értik.

 

Sokkal egyszerűbb lett volna, ha Petrányi ennyit mond: köszönjük a pénzt a T-Mobile-nak. Ezt mindenki értette volna, és lehet nézni a képeket: van ott Roskónak egy csodás, tiszta festménye a bábszínházi jelenetek között, Buktának egy portréja az ételhordó hatalmáról, Duliskovich Bazilnak egy tizenkilencedik századi komolyságú nyírfaerdeje. A művészek a K. Petrys ház köréből kerültek ki, és a galéria kicsit följebb lépett most, azáltal, hogy nem az Ernst Múzeumban állíthatja ki a művészeit, mint néhány éve, a JövőKép album bemutatásakor, hanem a legelső helyen. (Pedig lehet, hogy az Ernst Múzeummal jobban járt volna.) A kiállító művészek és a galéria rangja felől nézve ez teljesen adekvát, csupáncsak a rossz alkupozícióban lévő félállami intézmény és a karakterét túlságosan hangsúlyozni igyekvő magánszféra ölelkezése vet föl némi diszharmóniát.

 

A szponzor eleven reklámai, a rózsaszín (úttörő)nyakkendős lányok már a belépéskor emlékeztetnek arra, hogy ki itt az úr, ha esetleg a cím sugallmazványa nem lett volna elegendő. Akaratlanul is arra kellett gondolnom, hogy a nyugati kapitalizmus és az államkapitalizmus természete mennyire hasonló: az egyik a " művészek a mobilitás és a kommunikáció korában" , a másik "a művészek és a szocializmus" ideológiai ráhangolódását várja el. Különbség persze van, és ez a különbség az autonómia. Az autonómia felől nézve elegánsabb lett volna, ha a szponzor a háttérbe vonul, és nem erőlteti a saját marketingszimbólumait, nem várja el az ilyen groteszk mondatokat, amelyeknek sem értelmük, sem súlyuk nincs: "12 kortárs művész a kommunikáció szabadságáról alkotott véleményt, gondolatait (sic!) alkotónként 12 festményen, összesen tehát 144 műalkotáson keresztül tárja a nagyközönség elé." Ha pedig önkéntesen írták őket, annál rosszabb.

 

És máris elérkeztünk a rendezés különösségéhez. A legfurcsább teremmel kell kezdenem, amelyben Swierkiewicz Róbert és Nádler István munkáit rendezte egybe a kurátor, akinek a kilétét sehol sem fedik föl. Az is lehet, hogy csoportmunkában dőlt el ez a balszerencsés választás, amelynek során a két művész nagyméretű, színes munkái dinamikusan csapják agyon egymást. Én bizony kinyitottam volna még egy oldalsó termet Swierkiewicz óriási, spirituális legyezőinek, hadd szálldossanak, Nádler pedig meglett volna valahogy egyedül is. De hát a fő elv valószínűleg a generációs és a személyes érzékenységet figyelembe vevő párosítás volt, és nem a Műcsarnoktól mostanában megszokott, nem is mindig rossz szellős rendezés szempontja.

 

Duliskovich Bazil szintén furcsa párost alkot Chilf Máriával, a Bukta-Roskót pedig valahogy lenyeljük, mert Roskó ironikus Kőrösi-Csoma bábszínházát még sosem láttuk, és olyan, mintha eredendően neki kitalált műfajra lelt volna. Dr. Máriás és feLugossy terme egészen kézenfekvő, csak azt nehéz megmondani az ő esetükben, hogy szintén új művekről van-e szó. Csurka Eszter jól járt Bernát András furfangosan diszkrét monokrómjával, Soós Tamás és Szücs Attila pedig valószínűleg el sem fért volna máshol.

 

Nincs sok idő megnézni ezt a kiállítást, amelynek a provizorikus jellegét a "projekt" terminus magyarázza, de hátha a kötet, amelyből ma még több példány van a nyomdában, és amelyre több idő is jutott, majd kárpótol mindenért.