Bach Mátét viszonylag későn találta meg a hivatása, nem készült tudatosan fotósnak, de aztán végül mégsem menekülhetett el a sorsa elől. Mert aki régóta ismeri őt, az tudja, hogy neki a párkák a fotózást fonták az életvonalába, hiszen Máté már gondolkodni sem tud másképp, csak képekben. A héten vele beszélgettünk.
Hogyan és mikor talált meg téged a fotózás?
Viszonylag későn találkoztunk. 22 éves voltam. Nálam nem úgy alakult, hogy már gyerekként tudtam: ezzel szeretnék foglalkozni. Egy szerencsés véletlen kellett hozzá: 2005-ben az egyik fesztiválon az akkori cimborám megkért, hogy készítsek fotókat a blogjára. Élveztem, tetszett ez a miliő, de még nem fogtam fel, hogy valami olyan dolgot találtam meg, amibe életem végéig szerelmes leszek.
Semmiféle előéletem nem volt, szociális munkásnak tanultam. Azonban a következő nyáron megint ott voltam azon a fesztiválon, megint fotóztam. Ekkor már belülről éreztem, hogy ez az utam, kívülről azonban folyamatosan dilemmáztam azon, hogy nincs-e túl késő elindulni ezen az úton.
Nem készültél tudatosan a pályára, de vannak-e olyan élményeid, emlékekeid a gyerekkorodból, amelyekben utólag tetten érhető, hogy a képalkotás képessége mindig is veled volt?
Szerettem merengeni, megfigyelni a részleteket és elképzelni bizonyos képeket. Kései gyerek vagyok, családi fényképeink is a régi korok lenyomatai. Gyerekként imádtam ezeket képeket nézni, egészen elvesztem ezekben a világokban.
Már gyerekként sok dolgot láttam képekben, csak nem fogtam fel, mert sok minden más jobban érdekelt. Élénken él bennem például az a kép, amikor 13 éves koromban a MAC színeiben egy hazai rendezésű nemzetközi bajnokságon az olasz csapatnak én rúgtam a meccs utolsó gólját. Láttam magam előtt a képet, ahogy kirohan elém a kapus, én pedig a labdát beemelem a kapuba.
Édesapád festő volt. Az ő képi világa hogyan hat, hatott rád?
A mindennapjaimat alapjaiban határozta meg apukám témaválasztásai, azok színvilága és a világlátása. A festészetében nőttem fel, láttam az alkotófolyamatokat. Gyermekkoromban sokszor ültünk a teraszon: ő nagyon szerette nézni a naplementét, elfilozofált a színek belső világában, és ezen keresztül az élet csodáiról mesélt nekem. Nyugalmat talált benne, én pedig hallgattam. Akkoriban én még nem voltam abban a mélységekben, csak most értem meg igazán, amiket akkor mondott. Ahogy idősödöm, egyre jobban hatnak rám az egykori beszélgetéseink. Sétálok a nagyvilágban, és olyan, mintha találkoznék vele: folyamatosan zajlik közöttünk egy belső párbeszéd. Érzem magam mellett, amikor olyat látok vagy olyan helyen vagyok, amiről tudom, hogy neki is tetszene.
Mikor jött el az a pillanat, amikor már tudtad, hogy fotózással akarsz foglalkozni?
Talán 24 éves koromtól kezdve kezdtem tudatosan képeket alkotni. Mindig nálam volt az édesapámtól megkapott Zenit-csoda, és rendszeresen jártam vele az utcákat. Azt éreztem, ami most történik, az nagyon jó érzés. Aztán egyre jobban elkezdtem megismerkedni a gépekkel, filmekkel. Egy új világ nyílt meg a szemem előtt, ami azóta is folyamatosan tárul fel.
Ekkor már tudatosan készültél erre, hiszen elkezdtél fotográfiát tanulni.
24 évesen beiratkoztam Stalter György fotóiskolájába, majd egy évet Dániában töltöttem, ahol analóg fotográfiát is tanulhattam. Kint körvonalazódott bennem, hogy a dokumentarista irány az, amiben otthonosan mozgok, miközben nagyon megszerettem a kísérletezést is. Készült is három sorozatom Dániában: az egyikben egy idősek otthona lakóit fotóztam, a másikban pedig egy boxklub tagjait, a harmadik pedig kísérleti képek voltak.
Ekkor született meg a Helsinki-sorozatod is. Mi volt ezzel a célod?
A dániai évem alatt elutaztunk Helsinkibe egy háromnapos szünetre. Tudtam, hogy ez nagyon kevés idő arra, hogy megismerjem a várost, hogy megnézzem a nevezetességeit, ezért úgy döntöttem, hogy az itt élő embereken keresztül fogom felfedezni Helsinkit. Hiszen az itt élők adják a város vérkeringését. Óriásit csavarogtam, megszólítottam számomra érdekesnek tűnő embereket, akiket megörökítettem. Ezek állóképek, amelyeken fel-feltűnik az urbánus tér is: az emberek saját, városi környezetükben vannak ábrázolva.
A szociális érzékenység minden képedben ott van azóta is, témától függetlenül.
Köszönöm, ha így látod. Én abban hiszek, hogy a fotózás segítségnyújtás is, de nemcsak abban az értelemben, hogy láthatóvá teszek egy-egy megoldásra váró problémát, hanem igyekszem megtalálni, ami szép, és azt a formát, amelyen keresztül érzelmileg közel lehet kerülni a képeim alanyaihoz, ami által valóban meg lehet őket ismerni.
Egy közösség, akik nagyon erősen kötődsz: a vajdasági Tanyaszínház társulata. Mit jelentenek ők a számodra?
Vajdaság a második otthonom lett a Tanyaszínház által. Hazajárok oda, sajátomnak érzem a habitusukat. Nagyon sok embert ismerhettem meg Vajdaságból, csak jót tudok mondani róluk. Kilenc éve fotózom a Tanyaszínház művészeit, ami évről-évre mindig valahogy más is, hiszen jönnek az új színészek, ugyanakkor ez a világ érzelmileg számomra nagyon fontos. A beszélgetéseink az alkotásról, a művészetről nagy hatással vannak rám. Még akkor is tudnak élni, ha valami nem jó, és tudják, hogy úgyis lesz valahogy. Szeretem ezt az életszemléletet, valamelyest hasonlít arra, ahogy édesapám is látta a világot és a művészetet. Részben talán őt is megtaláltam itt, csak más szinten. A Vajdaságban lenni számomra egy emberibb, természetesebb létezést jelent.
Hogyan jutottál el a beás cigányokhoz?
Baranyi Marcsi (újságíró, filmrendező, családsegítő mediátor – a szerk.) segített nekem abban, hogy az alsószentmártoni óvoda egyik kedves óvónőjével telefonáljak, rajta keresztül tudtam tovább indulni. Majd a faluban találtam magam, és az utcákon sétálva elkezdtem ismerkedni a lakókkal, nagyokat köszöntünk egymásnak. Egy Simson motort szerelő fiúcsapattal például úgy lettem jóba, hogy ráültem a paripára, és mentem vele egy kört. Időközben összebarátkoztam pár családdal, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. 2012. december 24-én a karácsonyi szokásaikat örökítettem meg, azt, hogyan várják Jézus születését. Például szalmát visznek délután 5-kor a nappaliba, és beterítik vele az egész szobát. Előtte feldobják, és beásul azt mondják: ahány szalma szállja a tested, annyi szerencséd legyen az életbe! Nekem örök emlék marad, hogy ezt megélhettem.
Irodalmi körökben a Vagány históriákon keresztül ismerték meg a neved. Hogyan született meg e sorozat ötlete?
2011-ben voltam először a JAK táborban. Volt egy kis szabadidőm két program között, és az alkotóház folyosóján nézegettem a Nyugatos portrékat. Az jutott eszembe, hogy jó lenne csinálni egy portrésorozatot a kortárs költőkről ennek mintájára. Arra jutottam: nem piedesztálra emelve szeretném megmutatni a kortárs szerzőinket, hanem a maguk emberi mivoltában. Hogy a képek nézői azt érezzék, hogy a költők is ugyanolyan emberek, mint ők. Ezért lettek ezek a fotók színesek, és ezért nem egy semleges térben ábrázoltam őket, hanem a kedvenc helyszíneiken. Aztán a következő részben a szeretteikkel együtt láthatók, hiszen ez ugyanúgy az emberi oldalukra irányítja a figyelmet. A harmadik részben arra kértem őket, hogy válasszák ki, hogy ha nem írnának, akkor milyen foglalkozást tudnának elképzelni maguknak. Ez a sorozat egyfajta szociális munka is volt.
Bizonyos szempontból A pesti nő sorozatod is szociális fotók összessége. Honnan jött az ötlet, hogy lefotózd az itt élő nőket?
Helsinki után eldöntöttem, hogy Budapesten is szeretnék majd egy portrésorozatot készíteni. Úgy érzem, Budapestnek van egy nagyon kifinomult esztétikai varázsa, amit jobban kellene óvnunk. Ezt a sokszínű szépségét női portékon keresztül szerettem volna bemutatni. Abban jelenik meg a szociális része, hogy több különböző korú és szakmai élettel rendelkező nő látható, és hogy minden portrénál a nők választották ki, hogy hol fotózzam le őket, ezáltal egy szép belső képi térképet is kaphatunk a városról.
Milyen számodra a pesti nő?
Sokszínű. Segítőkész. Nagyvilági, de közben lokálpatrióta is. Van benne egy erős tartás, némi önbizalomhiány vagy félénkség, de annál többet szeret nevetni.
Budapest a témája a Fénypecázás sorozatodnak is.
Igen is meg nem is, mert nem csak Budapesten készülnek Fénypecák, hanem bárhol, ahol járok a világban. De mivel itt élek, ezért itt több a lehetőségem a pecázásra. A korábban említett sorozatok mindig egy határozott koncepcióra épültek, ez viszont egy teljesen szabad játékból születő széria. Sokat sétálok a városban, ilyenkor mindig figyelek és keresem a képet. Mert a kép mindenhol ott van, csak rá kell bukkannom, csak ki kell fogni. Itt semmit sem akarok eldönteni, csak élek a lehetőséggel, hogy megtaláljam a városban az elrejtett pillanatokat.
Itt felmerül a kérdés: mennyire tudatosan komponálsz?
A téma kiválasztásában vagyok intuitív, de a komponálás mindig tudatos. Van olyan, hogy nagyon gyorsan történik minden, és tényleg csak egy pillanatom van, de van olyan is amikor lebeghetek az időben. Elmondhatatlanul csodás dolog, amikor az ember elkezdi látni a képeket, a kép pedig megmutatja neked magát, önzetlenül előbújik. Ilyenkor óriási boldogság a komponálás, mert szabad lehetsz benne.
Kik azok a fotóművészek, akik nagy hatással vannak rád?
Katona Vanda, akinek képein visszaköszön az alkotó formai érzékenysége. Fotói nem tolakodók, nem harsányak, hanem csendesek, de mindent elmesélőek. Sebastião Salgado, aki hihetetlen tapintatossággal érinti meg pillanatokat. Brutálisan dokumentarista az a mód, ahogy bemutatja a világunkat, hasonlóan Marc Riboud-hoz. A magyar származású Almásy Paul képei is az életről szólnak, amiben élünk. Philippe Halsman képeiben a humort szeretem, ami olyan, mint a híres Salvador Dali-képen, amikor a macskák repülnek be a képbe.
Mit jelent számodra a fotográfia?
Mindent. A fotográfia mankó az életemhez: ezzel kódolom, fordítom le magam számára a világot és ezzel definiálom önmagamat is. Ezzel tudom megfogalmazni a létemet, kifejezni az érzelmeimet, gondolataimat a világ felé.
Milyen terveid vannak?
Mivel jellemzően nem lezárt sorozatokban gondolkodom, ezek bármeddig továbbvihetők. A Vagány históriák sorozatomat folytatni szeretném, mert volt egy hosszú kihagyás, és ez vonatkozik a Pesti nő sorozatomra is. Van egy újabb portrésorozat-ötletem, ami egy ideje már motoszkál a fejemben, és mostanság áll össze. Szeretnék egy riportsorozatot készíteni szociális munkásokról is, megmutatni, hogy az ő életükben mennyire másképpen van jelen a pozitív visszacsatolás, és hogy mennyire küzdelmesek a mindennapjaik.
| Egy hely, ahová szívesen mennél: Izland Egy könyv, ami nagy hatással volt rád: Stefano Mancuso - Alessandra Viola: A fák titkos nyelve Egy szakma, amit hivatásul választanál: Tájépítész vagy matróz. |
Nyitókép: Dabous Evelin
