Bacsóék kiálltak, és rögtön egy Charlie Parker-es, elemi lendületű Monk-témával idézték meg a bebop örökségét; komolyan, de erőlködés nélkül. A 31 éves altszaxofonos Bacsó 2004 óta itthon dolgozik, azelőtt Franciaországban és Amerikában tökéletesítette tudását. Az új klubban a "working bandjét" hallhattuk, tehát a Fekete Kovács Kornél (trombita), Szandai Mátyás (bőgő) Mohay András (dob) alkotta kvartett szoros egység, amelyik igyekszik a saját, összetéveszthetetlen hangját megtalálni. De a stílusuk sokkal maibb annál, mint amit a kezdő szám kijelölt. Bacsó post-bop szaxofonos, ráadásul world music és kortárs irányultságú zenekarok megbecsült szólistája is. Ez utóbbival kapcsolatban azt is lehetne mondani, hogy post-Gadó korszakát éli, mert a nagyhatású, Párizsban élő magyar gitárossal meghatározó felvételeket készített korábban.
Igazán egyet lehet érteni az új klub szervezőjének, Szepesi Mátyásnak (Smart Music) a szavaival, aki azt mondja, át kellett már végre hidalni a Nyitott Műhely és a Művészetek Palotája közötti távolságot. Ezért a Take Five-ot jazzkocsmaként határozták meg (Paulay Ede u. 2 a névadó Take Five Dave Brubeck legnagyobb, öt negyedben írt sikerének címe). Ezen azt értik, hogy a vadonatúj Yamaha koncertzongora és a Meyer Sound technika szolgálja a produkciókat, de a fiatalok ideszoktatása érdekében sem kötelező fogyasztással, sem drága éttermi árakkal nem kell számolni. A tágas, kiváló akusztikájú pincébe belépőjegy is csak akkor lesz, ha egy-egy kiemelkedő produkció költségei indokolják.
A pince átépítése ugyan nem készült el a nyitónapra, december 7-ére, ennek ellenére megtartotta avató, egyben lemezbemutató koncertjét a Juhász Gábor Trió. Csinnadratta nem volt, de már karácsony másnapjától fesztivállal tisztelegnek az amúgy a Columbus Jazzhajón utazó Magyar Jazzművészek Társasága előtt. Ugyanis a társaság alapítói által vezetett zenekarok lépnek itt fel, például rögtön 26-án igazi csemege várható: a Trio Midnight Dresch Mihályt látja vendégül. A szünetben azt is megtudtam az egyik házigazdától, hogy az első 4-5 hónapban lehetőség szerint mindenkit meghívnak játszani a hazai mezőnyből, hogy ennek során majd kialakuljon, kinek "jön be" a hely leginkább, és fordítva.
Visszatérve a Bacsó-kvartett koncertjére: már másodiknak az emblematikus Polifatal című számot játszották, amelyben roppant szuggesztíven szólózott nemcsak a zenekarvezető, hanem az éppen ilyen, etno-ihletésű, expresszív témákban oly járatos Szandai is, kihozva a téma lüktetéséből a sejtelmeset, az izgalmasat. A főleg Bacsó írta témák felvezetését általában trombita-szaxofon duó adta elő, feleselve, fel-felnyitva ritmikai és harmóniai kapukat, hogy azután a témában valami egész más és meglepő felé vigye a hallgatót, mint például a Pictures from Home-ban. A rapszodikusabb téma beszédes, mesélős karaktere leginkább a nagy dallamíveket játékosan felrakó Fekete-Kovácsnak feküdt, az ő szólóját bevezető tempóváltás érezhetően felvillanyozta a közönséget. A következő Strayhorn-örökzöldben főleg Szandai vállára nehezedett annak terhe, hogy a harmóniamenetet vigye - Bacsó igazán stílusosan Hodges, az Ellington-zenekar altós legendájának vibrátóját is fel tudta villantani. Az első szettet záró, egyelőre cím nélküli gyors szerzeményben a két fúvós tovább fokozta párbeszédének elmélyültségét, az eddigi legambiciózusabb trombitaszólót is ebben hallhattuk, a ritmusszekció remekelt.
A (jazzklubhoz méltóan) majdnem este tizenegykor kezdődő második szettben is hasonlóan intenzív élményeket kaptam. Bacsó egyik szerzeményében szopránszaxofonra váltott, hogy afféle Ornette Coleman-es keservesét megszólaltassa. Mohay végig elegáns és határozott volt, nem kevésbé Szandai, mind a négyen tudtak minden egyes szólójukban újat mondani. A fináléhoz Szabó Dániel csatlakozott zongorán, a már megidézett szellem, Coleman egyik témájában precízen és érdekesen, Bacsó pedig elementáris erővel improvizált. Ha ilyenek lesznek a Take Five-ban a hétköznapok, akkor a magyar jazz ügye nagyot lépett előre.
