Újdondász SPACE Színház-nézőként többnyire kifejezetten eredeti és meghökkentő élményt nyújt számomra A felhő. Bár feltehetően a szorgosabb színháznézőket, akik láthatták már a holland-magyar alkotópáros, Ardai Petra és Luc van Loo valamelyik, korábban Magyarországon vendégszereplő darabját ? Emlékmű a jelennek 2007, Holland Cunami 2008, WorldwideHeroShow 2009, A hely, ahová tartozunk 2009 ? kevésbé éri meglepetés, amikor belecsöppennek az interaktív pszeudo-tárlatvezetésbe. 2060-ban vagyunk, egy, az ötven évvel ezelőtti múltat bemutató ?múzeumban?: Luc van Loo elektromos bőgőzik, a mosolygós Yang Li énekel, Ardai Petra lelkesen, egyesével üdvözöl minket, sőt, megdicsér minket retro ruháinkért, amivel megtiszteltük a 2010-es évnek, a fordulat évének emléket állító intézményt. Csípős, szellemes ez a bevezetés: vicces a fordulat hőseit bemutató, fejet kitakaró, selejtes, elcsípett fotó, a hősök hétköznapi életének bemutatása, (a férfi mindig tévézik, a nő duzzog), az ötven évvel ezelőtti tipikus lelkiállapotok, arckifejezések betanulása (szájbiggyesztés, permanens sóhajtozás). Ágh Márton díszlete ? a múltat bemutató szoba ? bútorok, használati tárgyak fehérre festett, fém vázaiból áll, a tévé például egy fémkeret, melybe Ardai Petra be is ugrik egy Lady Gaga slágert énekelni, szemléltetve, milyen felesleges hülyeségekkel töltöttek akkoriban az emberek átlagosan 14 évet az életükből. Megtudjuk, hogy a 2010-es fordulatot színházcsinálók hozták el, akik rádöbbentek, hogy ha minden depressziósnak lesz egy-egy életvidám, optimista kínai barátja, meglesz a balansz. Megtudjuk azt is, hogy a boldog és harmonikus 2060-ból érkező tárlatvezetőknek természetesen le kellett higgadniuk, el kellett gyötrődniük és meg kellett hízniuk ahhoz, hogy meg tudják személyesíteni a korábbi időszak embereit, ebben a stressz-szimulátor volt segítségükre. Az előadásnak ez a viszonylag kötött része eredeti és humoros, a nézőkkel kifejezetten jól működik a kommunikáció, nem tűnnek tolakodónak a hozzájuk intézett bevezető kérdések. A Trafóban még egy meghatározott színházi helyzetben vagyunk, így csak a további ? utcai ? interakciók hatnak kínosan, mert a járókelőkkel nincs meg az a közös konszenzusos alap, ami a színházi közönséggel igen.
Az előadás második része tehát egy idegenvezetés a 2010-es skanzenben. Ardai Petra és Luc van Loo irányításával, fülhallgatóval felszerelve negyven perces kirándulást teszünk a Bakáts téren, azaz a 2010-es évet szimuláló rezervátumban, ahol vezetőnk olykor az ?animátorokat? (azaz a járókelőket) faggatja arról, milyen érzés 2010-ben Magyarországon élni, máskor aszfaltrajzokat analizálunk, vagy éppen belefutunk a daloló Yang Li-be. De az éles (nem színházi közönséggel végzett) improvizáció nem erőssége a csapatnak, a járókelők mindnyájunkkal megosztott, ügyetlen és sértő molesztálása egyszerűen unfair gesztus, a séta túl hosszúra nyúlik. Egyre kevésbé van kedvünk az ?Empátia Kutatóintézet munkatársai? nevében távolról integetni a kipécézett áldozatoknak, akik az erőszakosan eléjük tolt mikrofon előtt toporognak, ahelyett, hogy azonnal hátat fordítanánk a kérdezőnek.
De legalább a (Lázár Kati hangján) fülünkbe duruzsoló magyarázatokat összerakva, a ?felhő? fogalmáról lesz némi elképzelésünk, úgy tűnik, a népszerű közösségi oldalak összefonódásáról van szó, egy olyan, világméretű, virtuális kapcsolati hálóról, mely egyszerre köt össze és szolgáltat ki mindenkit. A behízelgő hang arra bíztat minket, hogy nézzük a jó oldalát a dolognak, a felelősség átadása megkönnyíti az életet. Mindez sajnos a pár nappal ezelőtt kirobbant Facebook-botrány óta ? mely nyilvánvalóvá tette, hogy a magánélet megőrzése feletti kontrollt már régen elvesztettük ? nem társadalmi szatíra, nem antiutópia, maga a valóság. A Felhő csupán a történtek lehetséges következményeinek valószínűtlenül optimista forgatókönyve.
Az utcáról visszatérve némi frissítő és csipegetnivaló várja a nézőket, és egy-egy esetlen körkérdés arról, ki cserélné fel a tökéletes 2060-beli életét az imént látott, 2010-es állapotokkal. A nézetek megoszlanak, majd jön a parádés dinnyeszertartás, melynek során egy 6-8 kg-os dinnyét adogatunk körbe, miközben kívánhatunk is mindenfélét engedelmesen. Hogy van?e értelme? Nyilván semmi, de legalább modellezi, hogy ha csoportban vagyunk, milyen kötelességtudóan csinálunk értelmetlenségeket. Ami ugyanis valóban érdekes az utcán elhangzott szövegben, az, hogy a felelősségnek azt az átruházását, mely a felhő kialakulásához vezetett, nem egy külső hatalom kényszerítette az emberekre, hanem önnön infantilizmusuk váltotta ki.
