A pályád során számos női történetet rendeztél. Miért foglalkoztat a női perspektíva?
Mert a nők jelentik prózai világunkban a poézist. Érzelem- és szemléletformáló erejük van. Megértéssel fordulnak a veszteségekhez, a fájdalomhoz, és támogató hátteret biztosítanak. Férfiként azonosulni a nők látásmódjával egyfajta érzékenyítési procedúra is, megbocsátásra és nagyvonalúságra ösztönöz. A különböző alkotófolyamatok során a színésznőktől megtanultam, hogy az eseményeket nem mindig lehet alakítani, de a hangulatot igen. A Gardénia, a Nine vagy az Alice az ágyban című előadások próbáin a hölgyek felszabadult teremtőenergiákat mozgósítottak, organikusan működtek együtt velem és egymással.
Gyerekként, akár egy Fellini-filmben, sokféle nő vett körül. Hamar fogékonnyá váltam a gondolkodásmódjukra, és nagy hasznát vettem a velük kapcsolatos ismereteimnek, ha el szerettem volna érni náluk valamit. Talán ennek a gyerekkori inspirációnak köszönhetően instruálom másként Antoaneta Zahariát Bukarestben, Bánsági Ildikót Budapesten vagy Snežana Bogićevićet Szarajevóban. Ahány kultúra, életút és korosztály, annyiféle történet, személyiség és fogalmazásmód.
A színésznők, akikkel együtt dolgoztam, rendkívül erős és elszánt alkotóegyéniségek. Hosszútávfutók. A férfiak többségéről sajnos ez nem mondható el.
Nehéz olyan hatvan fölötti férfi színészt találni, akinek megfelelő fizikai és mentális kondíciója van és képes hűen rögzíteni egy tetemes terjedelmű, bonyolult szöveget. Különösen problémás, ha a színpadi adaptáció olyan tartalmi-formai sajátosságokkal van nehezítve, mint amilyeneket az általam rendezett összművészeti előadások partitúrái igényelnek.
Margaret Atwood Pénelopeia történetének férfiolvasatát már ismerjük. Mennyiben más a női aspektus?
Pénelopé olyan etikai álláspontot képvisel, amely nem ad egyértelmű eligazítást a történésekhez. Legfőképp az igazságosságról alkotott elképzeléseit próbálja szavakba önteni. Bár a férjével való kapcsolatát úgy összegzi, hogy: „mindketten szégyentelen hazudozók voltunk”, az alvilágban már nem látja értelmét a hamiskodásnak. Tárgyilagos őszinteséggel készít életszámvetést. Ithaka sokat tűrt királynéja, férje megszállottjaként, egyfajta Odüsszeusz-komplexusban szenved. Rögeszmésen ragaszkodik a „tengerek kapitányához”. Minden gondolatát ő tölti ki, így akaratlanul is azonosul vele. Észrevétlenül maga is Odüsszeusszá változik.
Az életében mindent Odüsszeusz jelenléte vagy hiánya határoz meg.
A várakozásban megkövült Pénelopé szerint nincs erősebb harcos, mint az idő és a türelem, de mégsem képes békére lelni a holtak birodalmában, kényszeresen áhítozik a különböző alakokban újjászülető Odüsszeusz után. Az írónő Pénelopét, Helenét meg a Szolgálólányokat egy személyben képviselő Mélanthót Hádész csarnokába helyezi, ahol aszfodéloszok között szellemtestként kénytelenek együtt létezni. Mindhárman öntudatos személyiségek, ezért egymás világnézetének erőszakos megnyilvánulásait gyötrelmesen viselik. Időnként „kiruccanásokat” szerveznek maguknak, hogy életvágyukat csillapítsák és bepillantást nyerjenek az élők világába. Legnagyobb félelmük, hogy emlékük az enyészeté lesz. Kétségbeesetten kapaszkodnak az őket életre keltő homéroszi történetbe, a háborús mítosz évezredes törmelékeibe. Pénelopé nem hajlandó az önfeladásra, ezért személyes és kíméletlen feltárulkozása révén megérthetjük a függőségét tápláló erőket. Lemondva a reinkarnáció lehetőségéről, élettörténetének egy absztrahált valóságba vetített változatát éli át újra és újra.
A kronologikusan kibomló események végkövetkeztetése keserű: az emberi természet ma is „cifra bóvli”, jellemünk mit sem változott az evolúció során. A regény valójában egy vallomásos asszonymonológ, amelynek vonatkozó szövegrészeit Juraszek Zsuzsanna dramaturggal szétosztottuk a Helenét és a Szolgálólányokat megszemélyesítő színésznők között, így az előadást hevítő gyilkos játékot változatos dialógusok gazdagítják. A Szolgalányok Odüsszeusz és Télemakhosz általi brutális megöletése, amely motívum az eposzban csupán lábjegyzet, Atwood elbeszélésében a primitív művészet beszennyeződését jelképezi, és hangsúlyosan, a számonkérés következetes formájában van jelen. Bűntudatot ébresztő jelenlétük hitelesíti a vádiratként is funkcionáló kórusszövegekben megfogalmazódó tényeket.
Pénelopé lelkiismereti válságban szenved, mert az általa kialakított bizalmi viszonyhoz – amelynek részeként a szolgálók éjjel titokban vele együtt fejtették vissza a leplet, nappal pedig úrnőjük kémeiként jártak-keltek a kérők között – nem tudott tetteivel hű maradni. Nem tudta vagy nem akarta őket megvédeni? Hogy lehetséges, hogy Pénelopé, aki okos és megfontolt nő, aki jó ideje már sikeresen gyakorolja az odüsszeuszi stratégiát, nem talál rá módot, hogy a koldusszerepet nagy átéléssel játszó férjét időben tájékoztassa a szolgalányokat érintő taktikai játszmáról, és ezzel elkerülje a végzetes akasztást? Ez a mű egyik mindent átható rejtélye, ami bizonytalan drámai helyzetet teremt.
Sokszínű eszköztárral dolgozol: a látvány, a szöveg, a zene és a mozgás különleges elegyével. Milyen az előadás tere?
Katona-Koós János szcenikus barátommal arra törekedtünk, hogy minimális eszközökkel érjünk el maximális hatást. A kilenc négyzetméternyi játéktér számos asszociációs lehetőséget kínál a nézőknek, így lehet az emlékek zsebkendőnyi tutaja, a vágyak szigete és sok minden más. A szerző által megkonstruált alvilági pantheonban nincsenek évszakok, és mindig sötét van. Pénelopé, Helené és Mélanthó, mint három mágusnő, szirén vagy sorsistennő Hádész ezen aprócska mezején várják a nyughatatlan gazember, Odüsszeusz visszatértét. A koncentrált színészi játékot jelentősen felerősíti a letisztult látványvilág, amelyhez Németh Anikó egyedi jelmezkreációi is hozzájárulnak. A különleges gonddal megalkotott öltözékek sajátos kombinációit hordozzák a dúsan redőzött görög, a geometrikus díszítésű art deco és a minimalista kordivat jellegzetességeit ötvöző stílusoknak.
Kovács Adrián milyen zenét komponált az előadáshoz?
Adrián kórusművei a zenei stílusok széles skáláját ölelik fel: az antik eredetű bukolikus dallamoktól a folkos-pszichedelikus-dreampopos hangzáson át a hard rockot az ipari metállal ötvöző elektronikus zenéig. A Varga Gabriella, Orbán Nelli és Bajkó Edina színművészek által megszólaltatott zenei kompozíciókat a speciális hangszeres kíséret teszi még teljesebbé.
Az előadás macedón-lengyel-magyar koprodukció. Mindig nemzetközi színtérre terveztek?
Igen, fontos számunkra, hogy előadásaink a világ bármely pontján adaptálhatóak legyenek. Bárhol kerüljenek is bemutatásra, mindig érvényesnek kell lenniük. A Pénelopeia a gyulai premiert követően Macedóniában, Görögországban, Lengyelországban és Vietnamban is látható lesz, de meghívást kaptunk egy közép-afrikai fesztiválra is. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert huszonhárom éve már az első előadásunkkal bekapcsolódhattunk a nemzetközi színházi vérkeringésbe, és azóta is kézről kézre adnak minket. A töretlen figyelem a kivételes nyelven fogalmazó előadásainknak, a folyamatosan megújuló emberi-művészi energiának és a gyarapodó kapcsolati hálónak köszönhető, amelyet menedzserünk, Huszár Sylvia működtet. A különböző színházi kultúrákkal való találkozás teszi lehetővé számunkra, hogy eltérő értékrendekkel, szokásokkal ismerkedhessünk meg és heterogén színházi elgondolásokat sajátítsunk el. A nemzetközi jelenlét, a szervezettség és a rugalmasság túlélésünk alapvető feltételei.
Egy éve megszűnt az állandó társulat, a kiszámíthatatlan finanszírozási körülmények miatt azóta projektalapon működtök. Milyen feladataid és lehetőségeitek lesznek a következő évadban?
Itthon két munka vár rám. A József Attila Színházban a Mikvét, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színházban A Bábjátékos című darabokat állítom színpadra. Az utóbbit koprodukcióban hozzuk létre, és hasonlóan a többi repertoáron lévő előadásunkhoz, ez is utazó produkció lesz. Külföldön, a világunkat folyamatosan átrendező események miatt, az új felkérések mellett két elmaradt rendezést fogok pótolni. Az egyiket Tel-Avivban, a másikat Chicagóban, ahol egy lengyel és egy spanyol színházzal együttműködve mutatjuk be Witkiewicz Vízityúkját. A következő két évadban operát is fogok rendezni, valamint egy kortárs művet, amit Jeton Neziraj koszovói szerző ír a Maladype számára. A Qendra Multimediával közösen megvalósuló Embertelenek című előadás az Oltalomkeresők ihletésére Pristinában kerül először bemutatásra. Azt hiszem, ez elegendő feladat a következő két évre.
