A 64 éves, friss amerikai állampolgárságú, boldog Stravinsky gyakori alkotótársával, George Balanchine balettmesterrel és koreográfussal fogott az Orfeusz című balett megalkotásához 1946-ban, harminc évvel A fából faragott királyfi megszületése után. Közös döntésük volt, hogy a mű Eurüdiké halálának pillanatával kezdődjön, így az alvilágba való alászállásra fókuszáltak. A komoly téma Stravinskyt arra indította, hogy zenei előképekben is a megszokottnál mélyebbre és időben régebbre ásson, így érkezett el a reneszánszig és Monteverdi Orfeo című operájához is. Az eredmény a megszokottnál archaikusabb, légiesebb, valamiféle időtlenséget sugalló Stravinsky-zene. A lantjátékával a köveket is megindító Orfeusz kedveséért, Eurüdikéért elmegy a túlvilágra és kihozhatná őt onnan, ha nem nézne rá vissza az úton. De visszanéz. Az így örökre elvesztett szerelmét sirató Orfeusszal indul a balett, amit ezúttal Juronics Tamás koreográfus álmodott újra, és mutatta be első ízben a Tavaszi Fesztiválon a Müpá-ban a Szegedi Kortárs Balettel.
Juronics Tamás korábban már két koreográfiát készített A fából faragott királyfihoz, de most egy még újabbal rukkolt elő, mint ahogy Kocsis Zoltán is új átgondolásban vezényelte Bartók remekét. Érdekes e két balett találkozása egy estén: a zenével csodát tevő, állatok nyelvén is értő, szerelmét mégis saját gyarlósága miatt végleg elveszítő Orfeusz és a faragott figurával a királykisasszony szerelmét elnyerni akaró királyfi egyaránt a mesék világába repít, elemel a mindennapoktól. Ezt várjuk a koreográfiától is. Ezt részben meg is kaptuk Juronics Tamástól. Mindkét koreográfia lényege a minimalizmus mind látványban, mind koreográfiában. Mindkettő modern ruhákban igyekszik örökérvényűséget teremteni. Az Orfeuszban egyszerű fekete öltönyök, ruhák, garbók, fürdőruha-szerűségek és egy nagy, felemás karima, amin belül a túlvilág, kívüle az e világ. A fából faragott királyfit is lecsupaszította minden külső jegytől, elvette a királyi kellékeket, a koronákat, a palotát, így időtlen szerelmi és önismereti történetté emelte a mesét. Maradt egyetlen fal, amin vetítéssel jelenik meg a környezet és benne rugalmas szalagokból álló nyílásokon át tűnnek fel és el a szereplők. Ez szellemes megoldás, mint a vetítés is, kivéve a panellakás ajtajaira emlékeztető vetített barna ajtókat, ami rendkívül stílustörő. A Tündér sem az a varázspálcával libbenő, a szerelmeseket egymás felé lökő lény, akinek megszoktuk. Vörös ruhájában a vér, az őstermészet, a zsigeri ösztön, az anyaföld, a végzet erejét képviseli, akinek léptei nyomán kizöldül az erdő, akinek hatalma van élet és halál fölött csakúgy, mint az érzelmek felett. A fából faragott királyfi bezzeg nincs lecsupaszítva, cifra, feltűnő, alpárian hivalkodó külseje, vörös bohócszája az üresség, a fecsegő felszín, a talmi csillogás markáns megtestesítője (díszlet, jelmez: Bianca Imelda Jeremias).
A minimalizmus nemcsak a külsőségekben, a táncban is érvényre jut - néha nagyon is a zene ellenére. A korábbi, nagy orosz, francia koreográfusoknál vagy Seregi Lászlónál a koreográfiák minden zenei tartalmat kitöltöttek, kitáncoltattak. Juronicsé, főként a Bartók-műnél nagyon sok üresjáratot hagy. Az Orfeusz visszafogottabb zenéje mellett ez nem annyira feltűnő, de ott is egy árnyalatnyit kevésnek éreztem helyenként a táncot. A szordinó fel van téve, rendkívül visszafogottak a mozgások, de ez nem lenne a komponista ellenére, aki ezt a szordinót a zenére is feltette. A zene és vele a tánc sem felkavaró, inkább a tompa fájdalom, az elmúlás misztikuma szólal meg benne, mint a halálon túlra tett út relevációja. A leghangsúlyosabb az a pillanat, amikor a küldetését elbukó Orfeusz meztelenül kel ki a túlvilágból. Mindentől végképp megfosztva.
A fából faragott királyfinál azonban jóval több hiányérzetem támadt. Bartók zenéje nagy amplitudókat jár be, de a tánc ezt sokszor nem követi. Nincs szinkronban a zene csúcspontja a mozgással, ami jóval statikusabb, mint a muzsika. De még ehhez képest is van csúszás, a királyfi ajtón átcsusszanása például úgy két ütemmel megelőzi a zenei tetőpontot, ez nem dramaturgiai, hanem szinkron kérdésnek tűnik. A végtelen lecsupaszítás azzal is jár, hogy kimarad mindenféle magyarázó előjáték, például a hiú királylány cicomázkodása, önmaga tükörképének tetszelgő bámulása és más, olyan játékok, amik megmagyarázzák, miért az üres, lélektelen, ám cicomás fakirályfiba szeret bele a puritánabb, ám érző valódival szemben. Az összes magyarázat lebontásának ára van, a dramaturgia borulásával fizet érte a produkció. A fakirályfi és kettőse a királylánnyal, valamint a happy endes végső duett a hús-vér királylány és királyfi közt meghozza a várt élményt, itt káprázatosan szellemes a koreográfia, amit hibátlanul hajtanak végre a virtuóz táncosok: Czár Gergely, Szarvas Krisztina, Finta Gábor. A történet itt is a ruhák levételével ér véget, igaz, itt is ugyanaz a fürdőruhaszerű holmi marad a páron, mint az Orfeuszban, és a szándék is ugyanaz: megvívott harcaink és elbukásaink után marad, mi volt: a puszta lét, a gyarló ember maga.
Az előadás másik főszereplője a zene: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezetésével nem hagyott semmiféle hiányérzetet.
Az előadás másik főszereplője a zene: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezetésével nem hagyott semmiféle hiányérzetet.
