Vannak előadások, amelyekre vonatkozóan az is fontos kérdés, hogy ki beszél, és nem csak az, mit mond. Például mert ha egy darab egyik karaktere mond valamit, az mást jelent, mint ha egy másik. Más a nézőpont, a fénytörés, a hangsúly, más lehet a kontextus.
Bálint András nemes egyszerűséggel a Kosztolányi címet adta az általa szerkesztett és játszott estnek, és nem mondjuk valamelyik versből vett idézetet. És okkal tette. Hatásos, ahogy majdnem lopva besétál mellettünk a nézőtér elé, és kezét a Kosztolányi-fényképekről jól ismert módon a derekára támasztva ránk tekint. Számomra már ennyi elég, hogy általa Kosztolányi is megjelenjen, és a további közlések autentikussága adott legyen.
A helyzet természetéből adódóan azonban nem lehet ő itt ma csak a költő, hanem az életét bemutató krónikás szerepét is be kell töltenie. Továbbá az is kiderül – bár csak „a sorok között” –, hogy maga Bálint András is jelen van, úgy is mint ikon, mint a Radnóti meghatározó arca, volt igazgatója, és nem utolsósorban mint az est összeállítója, akinek személyes mondanivalója van Kosztolányiról. Elénk akarja állítani, közénk akarja csempészni a költőt, vagyis nem elsősorban (sőt inkább nem) versek tolmácsolójaként szerepel, hanem egyrészt Kosztolányi avatárjaként, másrészt a költői portré megrajzolójaként. És feltűnő, hogy ezt mennyire epikusan, már-már szikár stílusban, prózai hangvételben, az ellágyulást, lírai gesztusokat gondosan elkerülve teszi. Jóvoltából – nagy mágia! – az idős Kosztolányival találkozhatunk, aki a költő korai halálából fakadóan soha nem lett. Egyszerre szólal meg ő maga, és ismerjük meg életének eseményeit, valamint mai tolmácsának hozzá való viszonyát.
Egy számunkra érthetetlen és letűnt világ figurájának, akinek az egykori pozícióját, kapcsolatrendszerét, szándékait irodalomtörténeti kutatások eredményeként megismerhetjük ugyan, de az egész más eset, mint aminek a tanúi vagyunk: hogy egészen eleven lehet köztünk itt és most, részben a gondolatai (jelen esetben főleg a prózája), részben a története, a sorsa révén. Amely egyetlen sors volt milliók és milliók közül, számunkra mégis kitüntetett, akár apró részleteire vonatkozóan is érdekfeszítő, izgalmas. Mindennek jelentősége van, mert Kosztolányi történetének része.
A hangsúly az első perctől kezdve a halálon, a halandóságon és a meghaláson, ennek bizonyosságán és az ehhez való viszonyon van, amelyről Kosztolányi úgy nyilatkozott, hogy egész életében az egyetlen téma volt, amely igazán foglalkoztatta. És bármilyen különös, erről több írásában is a humor nyelvén nyilvánult meg, így ha nevetni akarunk a halálon, helyes döntés őt és Bálint Andrást választanunk. Az est első részében a mulandósághoz való viszony költői megalapozása zajlik, míg a következőben a halálos betegséggel való szembesülés következményeiről és a korábban merőben elméleti felvetések életrajzi ténnyé válásáról értesülünk. Aminek a kései líra a lenyomata, csúcsteljesítménye.
A Bálint-féle szövegfolyamnak a Nero, a véres költőből vett részlete is a halálról: Seneca kivégzéséről szól. Ennek az ókori bölcselet és általában a filozófiai okoskodás szempontjából van jelentősége, amely már több ezer éve birkózik a problémával. Epikurosz ötlete sokak számára lehet szimpatikus: „A halál semmit sem jelent számunkra, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál pedig az érzékelés megszűnte. Amíg mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig megérkezik, mi nem vagyunk többé” – szakértett, de hiába hitte, hogy ezzel egyszer és mindenkorra lezárta a kérdést.
Heidegger a halálhoz viszonyuló, ahhoz gondolatban előrefutó lét fogalmával megértette, hogy az ember csak akkor élhet hiteles életet, ha ezt a felismerést nem löki el magától, hanem éppen erre való tekintettel él. Kosztolányi szempontjából azonban Riceurnek az a felismerése is fontosnak tűnik, hogy halálunk pillanatáig egészen élők vagyunk, az életünk az utolsó másodpercig teljes értékű élet, ami számomra mindig az Utas és holdvilág utolsó mondatának – „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami” – a gondolatpárja volt.
Bálint András Kosztolányinak az előbbiekben foglalt abszurditáshoz való viszonyát próbálja körüljárni, az emberi élet és általában a létezés metafizikai csodájától megittasult, de a halandóságával szembesülő és halálra készülő embert és költőt hozza közénk, aki képes volt az örökkévalóságnak a mulandóságban való megragadására, a halál küszöbén is az élet himnikus dicséretére, valamiféle reményen túli reményre. Annak az ámulatnak a közvetítésére, hogy halandóságunk tudatát, iszonytató felismerését képesek lehetünk nemcsak elviselni vagy kényszerűen elfogadni, hanem az életünket ezzel együtt és ennek ellenére csodának és ajándéknak tartani, és a biztos vég tudatában is normálisnak maradni. Az utolsó szerelemnek, amely a már súlyos beteg Kosztolányit Radákovich Máriához fűzte, Bálint interpretációjában emiatt önmagán túlmutató, metafizikai, az emberi létre általában vonatkozó többletjelentése van, és nem csupán egy halálos betegnek a szerelembe való kétségbeesett kapaszkodása.
Nietzsche gondolatmenete illik rá: „Ha csak egyetlenegyszer remegett is bele a lelkünk a boldogságba, s rezdült meg tőle, mint valami húr, akkor is az egész örökkévalóság kellett, hogy ez az egyetlen esemény megtörténhessen. És helyeslésünknek ezzel az egyetlen pillanatával jóváhagytuk, megváltottuk, igazoltuk és helyeseltük az egész örökkévalóságot.” Ami a témánkra vonatkozóan azt jelenti, hogy ha a létezésünk nagyszerűségére életünknek akár csak egyetlen pillanatában is ráébredtünk már, ha csak egyetlen eseményre is képesek voltunk mint személyesen nekünk címzett csodára tekinteni, máris mindenestül jónak ismertük el azt, hogy embernek születtünk, hiába kell végül meghalnunk, és hiába lehet részünk esetleg már addig is szörnyű szenvedésekben.
Bálint András már-már könnyed eleganciával, érvelően, a józan realitás hangján vet számot ezekkel a súlyos kérdésekkel, és az utolsó év nagy versei, a Hajnali részegség és a Szeptemberi áhítat előadása során is – amelyekbe in medias res, szinte súlytalanul és váratlanul vág bele – arra törekszik, hogy ezeket a szövegeket ne mint verseket hallgassuk, hanem mintha hosszú beszélgetésbe illeszkednének. Mintha beszélgetnénk Kosztolányival, és társalgás közben adná át nagy felismeréseit. Mintha a vers nem valami extra tartalom, rendkívüli esemény lenne, hanem a legtermészetesebb módon az életünk része.
Fotók: Szeidl Marian
