Pataky Klárinál mindenki fekete-fehérben van, mintha csak egy régi fotósorozat elevenedne meg: a lányok suhogó, térdig érő, könnyű selyemruhában (tervező: Szeibert Katalin) pördülnek elő, nosztalgikus varázs hatja át a nyitóképeket, annak ellenére, hogy tele vannak nyugtalansággal. A színpadot szinte teljes egészében sötét borítja, a táncosok a félhományból tűnnek elő, hogy a középen lévő fénykörben egy-egy pillanatig megmutatkozzanak.
A Valami történ(e)t egyik meghatározó eleme az egyszerűnek ható, de koncepciózus fényterv (Szirtes Attila), a sötétből élesen kiváló fénykör, melyben mintha a bonyolult szerelmi kapcsolatok esszenciáját látnánk összesűrítve egy-egy mozdulatsorban. Villan a vaku, megdermed a pillanat. Erős atmoszférájú pillanatképek sorjáznak, melyek furcsán bevésődnek a tudatba: egy-egy ölelés, forgatás, két test egymáshoz feszülése vagy hirtelen szétválása. "A történet szereplői megszállottan keresik azt a fordulópontot, amikor valaminek történnie kellett. De minek? Van-e egyáltalán ilyen fordulópont? ...és aki hátranéz, sóbálvánnyá válik?"(Pataky Klári)
A koreográfus kizárólag olyan pillanatokra vadászik, melyek egy-egy kapcsolat történetét, mozgatórugóit, képletét megmutatják. A legemblematikusabb talán az a (az előadást keretező) képsor, melyben egy nő mozdulatlanul hever a földön, párja puha léptekkel, lábujjhegyen, négykézlábra ereszkedve körbeszimatolja, mint egy ragadozó, mire a nő teljes testével hirtelen rákulcsolódik a férfira és nem ereszti - ez a jelenetesor többször, több verzióban is előjön, a mozdulatlan testekhez odasündörgő férfiak olykor még prédát is váltanak. Balladai telítettségű ez az előadás, és ezt a hatást még inkább felerősíti a hangokkal való játék, a némaságba belehasító vérfagyasztó sikoly, a sírás, az artikulálatlan üvöltés, az elfojtott pisszegés, susmorgás, a gúnykacaj.
Ami miatt viszont a Valami történ(e)t igazán különleges, minőségi munka, az az elegáns és átgondolt szerkesztés. Azzal, hogy a hat szereplő nem unalmas, szimmetrikus alakzatokban lepi el a színpadot, (azaz nem a kézenfekvő két trió vagy három pár elrendeződésben), hanem többnyire 3+2+1 felállásban, melyben folyamatos az átrendeződés, sokkal izgalmasabb, dinamikusabb színpadi formák jönnek létre. Renden túl és káoszon innen egy gyönyörű, folyamatos egyensúlykeresés zajlik, melyben a szereplők örvényszerűen visszalökődnek a kiindulóhelyzetbe.
A táncosok, Asztalos Dóra, Hargitai Mariann, Palcsó Nóra, Major László, Katonka Zoltán és Kiss Róbert mindkét bemutatóban remekül helytállnak ezen az estén, balladából misztikus thrillerbe evezve át könnyedén. Nem kevés tehetség és izzasztó munka kell hozzá!
Az este második fele, Virág Melinda Szájbanforgó című darabja (konzultáns: Téri Gáspár) igazán meglepő és eredeti példány, lényegében inkább mozgásszínház, mint tánc, látványos díszletekkel, furcsa kellékötletekkel. A testek és a perspektíva torzítása jellemző az első képsorra: egy pár szemben ül egymással egy kecses, magas üvegasztalkánál, két karcsú, égnek meredő széken, lábuk a levegőbe kalimpál, (mint a gyerekeknek), előttük két tányér. "Száj éhes szájat etet. Szájsikoly. Átáramló lehelet. Tátog. Artikulálatlan. Rebeg/karattyol/valamit. Érthetetlent." (Virág Melinda)
A színpadon szintén tányérok: van, mellyel egy lehajtott fejű táncos a nyakán egyensúlyozva cirkál, jó néhány tányért egy magát törökülésben előretornázó táncosnő hoz be, néhányra meg ráharap egy táncos. Szokatlan, kényelmetlen pózok, radikálisan friss szemlélet: csupa-csupa alkalmi torzó. A figurák között akad egy szürreális lény, egy kis eltévedt álomkobold, sápadt, fehérre kent arccal, rövid, repkedő leplekbe bugyolálva, aki krétaport hint szét a színpadon, nyomait szétmázolva a padlón, majd egyéb furcsaságokat is csinál, például felfekszik az asztalra a pár közé, belehajtva fejét a tányérba.
Ebben az előadásban számomra a testek tudatos eltorzítása a legérdekesebb, azok a pózok, melyek látszólag szinte csonkolják a figurákat, például az üvegasztal alatti térben a szereplők csak úgy férnek el, hogy vagy hátrafeszítik fejüket, vagy teljesen előregörnyednek, felegyenesedni nem tudnak. Meglepő és igazán kreatív ez a munka, de olykor egy-egy jelenet tovább van kitartva, mint szükséges, ilyen a tányérok pörgetése, és az egymás szájából körforgásban visszajutó, pohár víz ötlete (mely a tavalyi SzólóDuó Fesztivál egyik győztesénél, Pawel Malickinél már különben is felbukkant).
Érdekes módon, bármennyire kaotikusnak, látomásszerűnek tűnik is Virág Melinda darabja, tart valahová, a kezdeti merev rend helyét az elemek szétbontása (az asztal és a székek szétszerelése, a tányérok széthordása, a kréta szétkenése) után egy sokkal szabadabb, kötetlenebb, intimebb rend foglalja el, mintha a hideg, személytelen, szorongást keltő étkezés egy barátságos teaszertartásnak adná át a helyét. Érdekes, hogy míg Pataky Klárinál egyfajta körkörös, ismétléseken alapuló, örvényszerű szerkezet valósul meg, addig Virág Melindánál egyfajta újrastrukturálódás, mágikus metamorfózis zajlik: az elemek rendje szétesik, és a látszólagos káosz időszaka után újra összeáll, de túlhaladva, átlépve az eredeti formát. (Ez azért is nagyon termékeny gondolat, mert például hasonló szisztémára épülnek a beavatási szertartások, de egy krízishelyzetből kimászó ember szintúgy ezeken a fázisokon megy végig, míg újra felépíti magát.)
Két remek koreográfus mutatta meg az oroszlánkörmeit - Pataky Klári munkája a tudatosabb, formailag kimunkáltabb, szigorúbb, letisztultabb, Virág Melindáé a meglepőbb, intuitívabb, hatásosabb, teátrálisabb -, összességében igazán jó dolgunk van, mert rendkívül izgalmas két ilyen eltérő koreográfusi szemléletű alkotó művét egymás mellett látni.
