Igyekezzünk minél több hatást befogadni? Vagy inkább autonómiára törekedjünk? Magyarként sem könnyű e kérdésekre válaszolni. A teljes önfeladás és a totális bezárkózás egyformán szellemi öngyilkossághoz vezet, de néha érdemes a nagy kultúrközpontoktól kicsit eltávolodni, és külön utakat keresni.
A XV-XVI. század az ókorhoz való visszatérés lázában égett, a humanizmus szinte mindenütt diadalt aratott Nyugat-Európában. A „diadalt arat” kifejezés persze nem valamiféle ideológiai kontrollt, csak valamiféle trendet jelez. Köztudott, hogy Leonardo da Vincit például a múlt és az antikvitás szinte teljességgel hidegen hagyta, ám ez az attitűd azért elég kivételes lehetett a reneszánsz Itáliában.
Portugáliában viszont teljesen megszokott volt: ott a XV. században a humanizmustól eltérő stílus és életérzés uralkodott, amit jobb híján „atlanti stílusnak” vagy Manó király nevéről manuelizmusnak nevezünk. A felfedezések lázában égő országban nem az antik példaképek, hanem a tenger, az utazások inspirálták a művészeket. Még a templomokban is tengeri motívumokkal, megfeszülő hajókötelekkel, dagadó vitorlákkal, kagylókkal, rákokkal, mindenféle „tengeri csudákkal”, trópusi gyümölcsökkel és virágokkal találkozunk.
A Mánuel-stílus nemcsak tematikájában különbözik az európai reneszánsztól. A portugál királyi család a szellemi életre is meglehetősen erős hatást gyakorolt. Ebben a szegény és kicsi országban nem léteztek „polgári mecénások”, így aztán a királyok és királyi hercegek megrendelőként, alkotóként és eszményképként is nagy hatást gyakoroltak a korszak művészetére. Dom Duarte király az atlanti korszak egyik legjobb prózaírójaja volt, a globalizmus megszállottja, Tengerész Henrik herceg igazi példakép, aki minden időben megmozgatta a művészek fantáziáját, a testvére, Dom Pedro herceg pedig nemcsak legendás utazó és egy meglehetősen különös lovagregény hőse, hanem maga is író és fordító.
De ez az atlanti korszak ezzel együtt mégsem arisztokratikus. A korszak legjelentősebb alkotói népi származású autodidakták, ilyen Fernão Lopes, a késő-középkor talán legjobb történésze és a spanyolul is alkotó Gil Vicente, aki a portugál udvarban serénykedő mesteremberből nőtte ki magát hírneves drámaíróvá, a humanista kultúrközpontoktól független értelmiségivé.
Ezt a kulturális „különutasságot” (minek a latin?, gondolták, hiszen hamarosan a portugál lesz a világ „latinja”) nyilván a felfedezések láza inspirálta. Komoly polgárság híján a királyi család és maga a feudális állam lesz a legnagyobb kapitalista vállalkozó -- a hajókon pedig mindenkire szükség van: kicsikre, nagyokra, szegényekre, gazdagokra: az „atlanti küldetés” nem valósulhat meg közösség nélkül. A korabeli portugál drámák, festmények, krónikák ezt a „mindenkit”, ezt az ide-oda hullámzó, lelkesedő vagy vonakodó tömeget próbálják megragadni.
Úgy tűnik, épp az ilyen művészi „különutasság” igényli leginkább a közösséget. Ezeknek az alkotásoknak az üzenete világos: az atlanti küldetés, a világ felfedezése nem valósítható meg a társadalom összefogása nélkül.
Lisszabonban az 1755-ös földrengés nagyon sok atlanti stílusú épületet megsemmisített, többek között Manó király palotáját is. Ha a legnemzetibbnek, legportugálosabbnak tartott stílus épen maradt emlékeire vagyunk kíváncsiak, el kell zarándokolnunk Belémbe.
Nincs messze, a kisvasút elhoz minket ide Lisszabonból. A rengeteg turista, andalgó szerelmespár, a jó levegőn felfrissülni akaró lisszaboni polgár között szinte eltűnik a hófehér ékszerdoboznak látszó Belémi torony. Ez a szépséges, karcsú kis torony állít emléket azoknak a hajósoknak, akik a hosszú tengeri út előtt – körmenet kísérte őket Lisszabon belvárosából a belémi kikötőbe – itt imádkoztak. Mindezt abban a tudatban, hogy életük legnagyobb kalandja során a legtöbben nem térhetnek haza.
A Belémi torony melletti Jeromos-kolostorban tovább csodálhatjuk az a korszak művészeinek káprázatos fantáziáját. Mintha valami víz alatti hajó lenne ez a fantasztikus templom, csak éppen a kagylók, kötelek, tengeri nővények légies csipkévé szelidültek a művészek vésője alatt. Hófehér csipkévé, könnyed, tündéri látomássá.
Az atlanti stílus leginkább a játékosságával, ötletességével, frissességével, optimizmusával lepi meg a szemlélőt. Szinte nekünk is kedvünk támad „kihajózni”, mikor a manuelista épületeket között sétálgatunk.
Addig maradunk fiatalok, ameddig hajózunk.
Az útinapló első két része itt és itt olvasható.
A nyitóképen a Belém-torony. Fotó: robertharding via AFP/Alexandre Rotenberg
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
