Alig vártam, hogy megtudjam a szó jelentését. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez egy személynév. Mégpedig azé a festőé, aki működésével stílust teremtett Tanzánia legnagyobb városában, Dar-es-Salaamban, pontosabban annak Morogoro negyedében, ahol a nevét viselő festőcsoport ma is ugyanaz alatt a baobab fa alatt dolgozik, mint ahol a mester is festett élete végéig. Igaz, azóta némileg változtak a körülmények, mert 1996-ban a baobab fa mellé svájci segédlettel közösségi ház épült, amely nemcsak műteremként, de eladóhelyül is szolgál, s az alkotók köre is hivatalossá szerveződött, mert a hajdani "családi vállalkozás" ma már Tingatinga Arts Cooperative Society Limited formában működik.
Amikor Edward Saidi Tingatinga (1932-1972) elkezdte festeni állatképeit azért, hogy családjának élelmet vásárolhasson, fokozatosan bevonta rokonait is a munkába. Előbb csak a hátteret bízta rájuk, majd a tehetségesebbek bekapcsolódtak a képalkotásba.
Ez eleve furcsán hangzik az európai fülnek, de az itt természetes, hogy senki nem akart szembeszegülni a tradícióval, minden eredetieskedő szándék nélkül egy témán dolgoztak mindahányan.
Tingatinga repertoárját öt állat alkotta: az elefánt, az oroszlán, a zsiráf, a víziló és az antilop, ezeket festette hatvanszor hatvan centiméteres lemezekre bicikli-zománccal. Képein az eleven színű figurák szinte betöltik a képteret, a szabadon maradt felületeket pedig virágokkal, növényekkel, pillangókkal népesítette be. Ezekkel a dekoratív, éles rajzolatú, sűrű trópusi hangulatú képekkel teremtett ma is elismert irányzatot ez az ösztönös, tanulatlan művész, aki csupán az alapiskolát járta ki.
Tingatinga stílusa hamarosan közkincs lett, s neve - követői révén - kisbetűs fogalommá lett, általában melléknévként, de olykor főnévként is használva az általa elindított festészeti módra.
A tingatinga-festők köre rohamosan terebélyesedett, később már rokonságon kívüliek is csatlakoztak, 1979-ben negyvenkilencre nőtt a tagok száma. Bár ők nem szeretik a naiv festő elnevezést, a kiállításon látni olyan képet, amely vámos Rousseau dzsungelére emlékeztet (nem véletlenül ez az egyik legjobb), de olyat is, amelyik a közelmúlt politikai eseményeit rajzfilmszerű emberfigurákkal dolgozza fel (ez már egy újabb vonal az irányzaton belül), ám a többség a tradíciókat követve állatokat és madarakat fest nem egyszer elkápráztatóan szellemes kombinációkban. Az eleven, tüzes, tiszta színek drasztikusan szétrúgják a mi kellemesen bágyadt, ködös, intellektuális színharmóniáinkat, s bár lehet fanyalogni, hogy ezek a képek - melyek alakja az idők során változatos téglalapformákat öltött - "csak" dekoratívak, az embert mégis elfogja egyfajta egészséges irigység az őstermészet ily' közvetlen élménye láttán.
Dar-es-Salaamban működik felsőfokú művészeti iskola, beszélhetünk hát kortárs tanzániai művészetről, így joggal vetődik fel: ők vajon hogyan viszonyulnak az "amatőrökhöz"? Úgy hírlik, hogy tisztelik, elismerik, sőt merítenek is a tradíció e markáns ágából, amelynek az ereje nem az individuum érvényesítésében, hanem a kollektív alkotás rituáléjában rejlik.
A tingatinga-festők ma ugyanúgy dolgoznak, mint a mester életében, ülnek körben a földön, s alakítják a motívumot. Ha egyikőjük a madár szárnyát szétnyitja, akkor ezt lassan átveszik a többiek is, így változik, s újul meg a tingatinga. Az egyéni gesztus soha nem uralkodik, mert szinte abban a pillanatban fel is oldódik a közösségi munkában - szokatlan attitűd ez az individuumot pártoló nyugati világban.
Az elv minden bizonnyal igaz, és uralkodni is látszik, a legvonzóbb mégis az, hogy nem egyenképeket látunk. Mert a hivatalos megnyitót megelőző szemlém a még hiányzó névtáblák ellenére is arról győzött meg, hogy lett légyen bárminemű közös alkotói akarat, vagy a mienkétől elütő - mert állandósuló - mester és tanítvány kapcsolat, a valódi műalkotást Afrikában is arról lehet felismerni, hogy kisugárzik belőle az egyéniség.
