A jelenség jól ismert: a nagyérdemű (úgy is mint ezerfejű cézár) roppantmód szereti kedvenceit alkalmanként új és merőben szokatlan terepen látni. Hogy aztán az ilyesféle kiruccanás bravúrt eredményez, vagy éppenséggel esetlen csetlés-botlást, az már szinte egyre megy; a hajdanvolt színész-újságíró rangadók elegyes gömbérzékű résztvevőinek, s a jégen Billmann-piruettel kísérletező parodistáknak és sorozatsztároknak éppúgy mindig bőven kijutott a tapsokból, akár az egykori színész “Ki mit tud?”-ok virtuóz hangszerjátékosainak, a hegedűs Básti Lajosnak, vagy a zongorista Mensáros Lászlónak. Aligha tévedünk nagyot, ha ehhez a vonulathoz soroljuk a Máté Gábor által rendezett vadonatúj előadást, melynek közreműködő művészei a megelőző évadok mozgás- és beszédtanulmányainak színrevitele után (Véred íze, illetve Gilgames), ezúttal egy hangulatos dzsesszzenei szesszióval ajándékozták meg közönségüket.

 

Mégis alkalmasint zsánerújítónak tekinthetjük e produkciót, hiszen a dzsessztörténeti anekdotákat meg hangszer-ismertetéseket önirónikus stand up-betétekkel és kellemdús zeneszámokkal vegyítő aktorok a koncertszerű előadás végére jócskán elfeledtették velünk a színészzenekaros asszociációkat (lásd ehhez: Mindhalálig Beatles). A példásan begyakorolt és gondosan összecsiszolt improvizációk szép harmóniában fértek meg az estét átlengő magyaros rubatóval, s kivétel nélkül mindahány színész-muzsikus élményszámba ment. Az előadást narráló Szacsvay László kellő humorral látta el szövegalámondói tisztét, énekszava pedig a Budapest Orfeum nem fakuló emlékét, s Max Raabe vokalizását idézte. A frissen díjazott Jordán Adél bülbülhangja, Pelsőczy Réka és Nagy Ervin egyszerűségében is bájos klarinét-, illetve trombitajátéka, valamint a finálét parádésan levezénylő, ingó-bingó csípejű Rezes Judit lehengerlő jelenléte egyként kellemes perceket szerzett az egybegyűltek számára. S felléptek színészek, akik valóban imponáló hangszeres tudásról tettek tanúbizonyságot ez estén: Kocsis Gergely üzembiztos szaxofonjátéka, Fenyő Iván invenciózus, ritmikai leleményekben bővelkedő zongorázása, s a zongorát, dobot, gitárt és hamutartót egyaránt uraló Keresztes Tamás muzsikálása már-már túlmutatott az egy húron pendülő színészcsapat lelkes összjátékán.

Akárhogy is, az elővezetett dzsesszklasszikusok tekintélyes hányada pompásan hangzott. Ilyeténképp a szaxofonos Charlie “Bird” Parker számai éppúgy remekül szóltak, akárcsak Duke Ellington híres-híres Karavánja (Caravan), vagy Les Brown (és persze Doris Day) Érzelmes utazása (Sentimental Journey).
Fotók: Katona József Színház, Szilágyi Lenke 

A számok között szép lassan majd’ mindegyik színész előállt a maga kismonológjával, mely megszólalásoknak tárgya szinte kivétel nélkül a hangszeres játék terén megmutatkozó személyes fogyatékosságok fölemlegetése volt. Ahogy a muzsikálásban, úgy e részben is akadtak érzékelhető különbségek: a megszólalók közül nem mindenki mutatkozott teljesen oldottnak, s a vastagon pácolt önirónia sem bizonyult minden esetben szórakoztatónak. Az olykor feltünedező diákhumor bizony ugyancsak kissé kiábrándító hatást keltett, s különösképp a többedszerre is pirulás nélkül aduként kijátszott angol nyelv-paródia (á la Böröczky József) késztette illedelmes szemhunyásra a közönség finnyásabbik felét. Ám ezt hamar feledtük, s bár meglehet, egy pillanatra sem éreztük húszas évekbeli ébenszín bárzenészeknek az A38 színpadán ügyködő művészeket, az elégedettségünk azért mégis teljes volt. Mert a Máté Gábor, valamint a zenei vezető, Mohai Tamás által kommandírozott színész-muzsikusok beváltották előzetes reményeinket: örömzenéltek s egyszersmind felhőtlen örömöt adtak.