Barátságtalannak tűnt, de csak védekezett

1917-ben született Budapesten. 1941-ben szerzett színészdiplomát az Országos Színészegyesületnél, s egy darabig Pünkösti Andornál, a Madách Színházban volt segédrendező. 1945-ben a Vígszínház szerződtette rendezőnek, ahol 1948-ban főrendező lett. Ezután került a Nemzetibe.

Az ország első színházának kiváló társulata volt, Marton már a kezdettől, majd főrendezői és igazgatói működése során nagyszerű színészekkel dolgozott. 1949-ben az Anna Kareninát vihette színre Bajor Gizivel és Somlay Artúrral, vagyis a legnagyobbakkal. S ha 1951-ben már sematikus darabok következtek is, Molière-től A nők iskolája, Déry Tibor Talpsimogatója vagy ’55-ben az újra engedélyezett Madách-mű, a Tragédia, Gellért Endrével és Major Tamással közös rendezése mindenért kárpótolhatta. 1963-ban, amikor ösztöndíjas voltam a dramaturgián, még a Blaha Lujza téren, naponta lejártam nézni O’Neill Hosszú út az éjszakába című darabjának a próbáját. A szereplőket, Bessenyeit, Kállait, Kálmán Györgyöt, Somogyi Erzsit Marton a napi penzumra alaposan felkészülve instruálta, ha meg kellett állni, nyugodt elemzéssel segítette át őket a buktatókon.

Abban az évben a minisztérium, pontosabban a párt tudományos és kulturális osztálya, még pontosabban a pártközpont Major Tamás 1945 óta tartó igazgatását erős kritikával illette. Noha rendkívül becsülték rendezői, színészi munkáját, mivel igazgatói tevékenységét elhanyagolta, leváltották, főrendezői posztját ugyanakkor megerősítették. Így lett két szomszédvár, Marton és Major főrendezőségével.

Mindenki vitte a maga csapatát. Marton a legkiválóbb színészeket választotta, ez sokban hozzájárult rendezései sikeréhez. Merészen nyúlt a magyar klasszikusok mondhatni elfeledett műveihez, Madách Imre Mózese, Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak című drámája emlékezetes előadások voltak. 1957-ben nagy szenzáció volt Félicien Marceau A tojás című színművének bemutatója, Kálmán György zseniális alakításával. Nagy nyitás volt ez akkor. Marton nevéhez fűződnek az Arthur Miller-darabok bemutatói a Nemzeti színpadán, A salemi boszorkányok meg A bűnbeesés után.

Televíziós filmeket is rendezett, olykor a Rádióba is hívták, és sikeresek voltak filmjei is. Legemlékezetesebb a Bródy Sándor novellájából készült Katonazene, ez a mundér becsületét védő, gyalázatos és gyáva gyilkosságba torkolló történet, Bara Margittal és Kállai Ferenccel.

Már 1950-ben tanított a Színművészeti Főiskolán, évekig rendező-, 1974-től színészhallgatókat. A Tanár úr, ahogy egyik tanítványa, Léner Péter nevezi könyvében, vastag dioptriás, fekete keretes szemüvegével, ezüst-ősz hajával mindig elegáns volt, főiskolán, színházban egyaránt. Tartózkodó viselkedése barátságtalannak tűnt, holott csak védekezés volt abban a politikával átszőtt korban, amelyben így vélte megőrizni szuverenitását.

A párt ’63-ban Meruk Vilmost nevezte ki a Nemzeti igazgatójának. A minisztérium zenei osztályáról került oda, nemigen értett a színházhoz, mert eredetileg a politikai szférában dolgozott. Igazán Marton és Major vezették a társulatot. 1964-ben aztán Both Béla lett az igazgató. A Blaha Lujza téri klasszikus épületet felrobbantották, lebontották, a Nemzeti a mostani Thália épületében működött, amíg át nem került a Hevesi Sándor térre, a korszerűsített Magyar Színház épületébe. Itt vezette a társulatot Marton 1971-től, s ide jött később Kaposvárról főrendezőnek Székely Gábor és mellette vezető rendezőnek Zsámbéki Gábor. Föléjük helyezték igazgatónak az 1978/79-es évadban Nagy Péter irodalomtörténészt, az ELTE világirodalmi tanszékének vezetőjét.

Marton nehezen tűrte leváltását, az új igazgató programbeszéde és kritikája az évadnyitón megviselte, méltatlannak érezte a félreállítást. Néhány hónap múlva, egy televíziós játék rendezésére készülve helyszíni szemlére ment. Esztergom felé autózva a stábbal az út egy pontján úgy vélte, meglelte a tájban, amit keresett. Kiszállt a kocsiból, és összeesett. Megállt a szíve. 1979. október 12-e volt.