Azt már tudjuk, hogy lendületesen nyitott évadot a Bárka Színház, a saját repertoárral is, a fontolva haladás után, valamiféle beérés felé tartanak itt a színházi népek, a színészek különösen. Több, házi gyártású produkció is szerepel a fesztivál műsorán, nem is lehet rájuk jegyet kapni a programsorozat alatt. Például Gergye Krisztián egészen elszállt vállalkozása, Nádas Péter: Trilógiájának színrevitele színészekkel, és táncosokkal, mint színházmegújító törekvés, vagy Anger Zsolt igen konkrétan odapakolt Dogville-je, Lars Von Trier 2003-ban készített, világhírű dogmafilmje után szabadon.
Gergye a Nádas-féle, még csak gondolatban létező színházi nyelvet próbálja kialakítani, valamiféle metaszínház felé tereli a csapatot. Jó értelemben vett horror, ahogy a színészek lecsupaszítják magukat beszédben és gesztusokban, ahogy ülnek a kottaállványok előtt, a táncosok pedig beszélhetnének kevesebbet, de szellemként kísértenek még hosszú ideig. Nehezen kerül ki a néző a mímelt párbeszédek hatása alól, önélménnyé válik az egész. Lenni vagy nem lenni, itt sem egyszerű kérdés. A Vilniuszi Városi Színház Hamletjében pedig egyenesen kétségbeejtő a "lenni" megfogalmazásának sokfélesége. Oskaras Korsunovas rendezése, mint már 1997 óta mindig, nagy várakozással tölti el a publikumot, és főleg a szakmát. Nekünk a Baltikum egzotikum, nem tudtuk helyreállítani azóta sem a kizökkent időt és talán ők sem. Ilyenekről mesél Korsunovas színháza, és a fél évszázados szovjet uralom alól 1990-ben felszabadult Litvánia társadalmi kórképe, meg Shakespeare újrafelfedezése is benne van. Mi több, egy néma önismereti teszt, ami fogva tart, ugyanis itt a színház a börtön, és nem Dánia.
Fekete, fehér és piros színekre korlátozott minimál jelmezek és díszletek között, tulajdonképpen egy színházi öltözőben játszódik a dráma kicsit sok ordítással, érzelmi kitöréssel, de még éppen elviselhető. A helsingöri Kronborg-kastély termei az öltözőasztalok előtti terek, van, hogy egészen eltűnnek a körvonalak, csak a figurákat látni mint élőhalottakat. A közönség itt magának teremti meg Helsingört és mivel a tükrökben néha láthatja is önmagát, nem tud belefeledkezni a játékba, ott van a jelen idő. Az öltözőtükrök előtt ülő színészek azt kérdezik a tükörre meredve, aztán magukból kifordulva: Ki vagy? Ez a kérdés többször is elhangzik az előadás során, de kétszer ugyanúgy soha. A híres monológból is van repeta, hogy megértsük a "nem lenni biztonságosabb", de legalábbis akkor meg lehet úszni dolgokat. A szöveg jól meg van húzva, és egyetlen kérdésre koncentrál az előadás, hogy vajon megnyugszik-e az ember, ha feltámad a lelkiismerete. Miközben a néző ezen gondolkodik, olyan elementáris csapásokat mérnek rá audiovizuálisan, hogy nem bír elmerülni az önvizsgálat mocsarában sem.
Darius Meskauskas Hamlet hercege teljesen normális, csupán csalódott és lázadó, aktuális figura. Ophélia viszont tényleg megőrül a színpadon, a sok premier virágcsokor között. A fehér szirmok erdejében, amelyek megmaradnak később is, a vérfürdő után, az arclemosó kendőkkel együtt, szétdobálva, hogy láthassuk, azért ez csak színház, akkor is, ha tökéletes az illúzió. Tovább bővíti az értelmezések lehetőségét, hogy Claudiust és Hamlet atyjának szellemét ugyanaz a színész, Dainius Gavenonis játssza, aki egyébként a csapat egyik legerősebb pillére ebben az előadásban. Aztán még ott voltak azok az eredeti verzióban nem szereplő furcsa lények, egy óriás egér, meg egy fekete bőrbe bújt animális figura, világító piros orral, a rossz lelkiismeret maga.
Jóval egyszerűbb volt az ElleDanse nevű alternatív színházi társulat Canto Hondo című előadása, egyenesen egy színházi műhellyé alakított, kiszuperált pozsonyi vágóhídról, ahol több új színházi és táncos kompánia is dolgozik. Fiatal csapat, mindössze két éve alakult, és második darabjában arra vállalkozott, hogy egyetlen népies tánckölteményfolyamban elmesélje a három generáción átívelő szülő-gyerek viszonyokat. Leginkább tánccal és élő zenével, kevés szöveggel operál. Egy nő története, amelyet a halott apa mesél el, akit az egyébként amerikai filmekben is rendre látható Kassai Csongor alakít. A szülőktől örökölt konfliktusokat jobb nem átadni az utódoknak, ennyi a darab moralitása, illetve konklúziója, de olyan egyértelmű húrokon pengeti ezt, mintha csak a szellő az ablak alatt. A Bárka meg ennyitől is tovább halad.
