Bérczes László, a fesztiválapu az utolsó nap már épp csak bolyong az oszlopok között, mint Hamlet apjának szelleme, tengerészpólóban, mintha víz alatt. Sokat bárkásított a nyáron meg az ősszel, a mesterember most pihen.
A temesváriaké volt a IV. Bárka Fesztivál utolsó előadása, és jó a szándék: a határon túli magyar színházakat - főleg ott, ahol már magyar anyanyelvű néző alig, és a helyi színházi gondolkodás meg elszáguldott tova - bekapcsolni a nemzetközi vérkeringésbe. A Teatrul Maghiar De Stat, azaz a temesvári Állami Magyar Színház társulata Prométheuszt hozott, kollázsszerű szövegkönyvvel (Aiszkhülosz, Gide, Byron, Goethe etc), sok tánccal (kortárs), és színes jelmezekkel (avantgárd). Katona Gábor koreográfus-rendező és a dramaturg, Gyulay Eszter Horváth Csaba (Fortedanse) köpönyegéből bújtak elő. A darab idézte is a Kalevalát, a fémszerkezetek, a titánok, a vicces mondatok, meg a lendületesen induló, aztán hirtelen leállított mozdulatok miatt. A díszlet egyébként csúcsteljesítmény, Albert Alpár mobil színpadi ékszerei volt, hogy szárnyakat formáztak, kaput, a Kaukázus szikláit, hegyi kristályokat, hidat, vagy kalitkát és nem tartott egy pillanatig sem az "összeszerelés". Az időnként felüvöltő metál zene egészen nyilvánvalóan rímelt a fémekre, megerősítette azt az érzést, hogy egy titánmáj-rehabilitációs rockkoncerten vagyunk. Amikor nem épp az istenek között, mert ugye azok mitológiai mélységű szenvedéseit is végig lehetett követni, párhuzamosan, ha a néző tudta, hogy ki kicsoda a három Prométheusz, meg a sok madár közül.
A társulatnak kemény feladat volt a kortárs tánc, és nem mindig mutatkoztak meg az arcok segítő gesztusai, volt viszont olyan, hogy a monológokat hallgattuk volna még. Nagyon jól alakult Hephaistos, a kovács kacagtató vallomása a Prométheusz-ügyről, abban megmutatkozott az egész történet lényege, hogy a bűnhöz képest aránytalanul nagy a büntetés, az istenekkel baj van tehát. A tűz népszerűsítéséért cserébe keselyűk, sasok örök dögevők serege, és fájdalom. Zeusz szólóiban kellemes az irónia, és a sas története is jól kezdődik, egy madár kommentárjai, vagyis madártávlatból látni rá az egészre, de nem áll össze, bogozhatjuk önállóan a szálakat. Sebaj, addig is tapsvihar, és megilletődött alkotók a háttérben, aztán a temesváriak kedvéért a büfében, stílusosan, májas szendvicset eszünk.
Mindamellett Garamván Gábornak a tavalyi fesztiválon készült fotói, ergo egy nosztalgiakiállítás képei alatt az előző napi lengyel előadáson is elmélkedünk. Közben odabenn már elkezdődött a kritikus óra, azaz beszélgetés az alkotókkal, Rádai Andrea kérdez és mindenki válaszol. Szóval a lengyelek csuda egy csapat voltak mint Üllői útra kipottyant ufók. A varsói Teatr Montownia: Érzelmes darab négy színészre című darabja olyan volt, mint egy néma esti mese, Chaplin-reinkarnációkkal.
Papír- és zsinegdíszletek zárt rendszerében négy szingli legény éli a hétköznapjait, áldoz a napi rituáléknak, rutinmolyol, alszik, fürdik, kutyát sétáltat, kukázik, piroslámpás negyedbe jár, vagy épp közlekedik. A kutyától a mobiltelefonig minden kétdimenziós, vagy hajtogatott. Az eső például egy papírtekercsre van "írva", elhúzzák, mint lyukszalagot a színész előtt. Van két kulcsfigura még, a zenész duó, akik a ringen kívül ülve "szinkronizálják" a történéseket és ez bő humorforrás. Vannak mindenféle furcsa zajkeltőik is, amelyektől animációs filmre emlékeztet, ami a színen zajlik, még üldözéses jelenetet is láthatunk, valamint szorongásokat. A szürke papírokra kivetülnek a férfiszerepek, amelyek legalább olyan színesek, mint a nőiek. Előre a férfi protagonistákért a szappanoperákban is! A fiúbabaházban aztán változások történnek, mindenki felveszi a mások cuccát és a szerepeit, a hegedűs húzza, a fúvós pedig mindent belerak, ami a csövön kifér. Piotr Cieplak, a lengyel középnemzedék egyik legizgalmasabb rendezője modern misztériumjátékot csinált, és ezt úgy is lehet mondani, hogy papírból várat épített.
A gyereklelkűek mindenesetre széttapsolják a tenyereiket, és látszik rajtuk, hogy néznék még egy keveset, sőt erre aludnának el.
