Bárki lehet Rómeó, vagy Júlia... - DORTMUNDI BALETT

Pedig az észak-német művészeti intézmény vezető koreográfusa 2003 óta Xin Peng Wang, aki Kínában született, tanulmányait is ott végezte, hogy azután Németországban folytassa táncosi-alkotói tevékenységét. Az azonban, ahogyan a balett nyelvezetéhez nyúl, semmiféle keleti jegyet nem visel magán. Úgy tűnik, valójában nem is a táncnyelv az, amellyel közölni kíván, hanem azzal az egyéni szerkesztéssel, montírozással (nevezzük akár dramaturgiának), amellyel Shakespeare történetét interpretálja.

Semmi jelmez, (a jelenleg "divatos" neoklasszikus dressz kellemes drappos árnyalatokban, fiúkon és lányokon egyaránt), kezdetben díszlet sincs, csak vetített égbolt (az ízléses szcenikát a világhírű Jérőme Kaplan jegyzi): itt minden képi eszköz a történelmi időtől és helyszíntől való tökéletes függetlenséget hangsúlyozza. Innen már csak néhány jelenetbe telik, hogy a Shakespeare-től való függetlenség is nyilvánvalóvá váljék.

A történet helyett (bár annak váza mentén haladva) sajátos képzeletbeli útra invitálja nézőjét a MŰPA Fesztiválszínházába elhívott előadás alkotója. Júliának nincs dadája és nincsenek szülők, nincs Lőrinc barát sem, nincs Thybalt és Paris, - van viszont egy (s gyakran több) szerelmespár, melynek sorsát egy különös, fátum-szerű alak vezérli, irányítja. A fémszerűséget imitáló szoknyában, meztelen felsőtesttel, mindig egyedül megjelenő férfialak afféle sűrítménye az eredeti mű sorsformáló alakjainak: Lőrinc barát éppúgy megjelenik színpadi funkciójában, mint Verona ura, a herceg, - ugyanakkor mintha kommentálná is testével a drámát, akár a "kar" valamely görög tragédiában. (Az egyetlen szereplő, aki testével kommunikál! Mindenki mással a szépség, a szeretet, a szerelem, a szenvedély és a szenvedés mozgáskliséit gyakoroltatja színpadán az alkotó.)

  Amúgy nem érdektelen ez az út: felkérés gondolkodásra, saját magunkban történő újraalkotásra. Váratlan rendezésbeli és színpadtechnikai ötletek riasztják folyamatosan a Shakespeare-sztori alapos ismeretében elkényelmesedett elmét. Meg kéne fejtenünk, például, mit jelképez a tolószékben, valamint az azt tolva megjelenő, szürkébe öltözött, érettebb korú pár - (szülők? A jövő képe? S ha igen, egy szebb, vagy szomorúbb jövő ez? Mozdulataik mindenesetre nem jellemeznek: ugyanabból a szótárból táncolnak, mint a fiatalabbak), ám hamar kitűnnek, s nem látjuk őket viszont. Vagy ott a különös halál: Júliát - Rómeó egyetlen csapására - mintha villám sújtotta volna. Ki öl kit?

 Ilyesmit azonban csak az eredeti mű, valamint a híres, a szövegkönyvet hűen illusztráló muzsika ismerete kerestet a nézővel; aki nem ragad le itt, az érthette úgy is, hogy azért jelenik itt meg egy helyett több szerelmespár nem egyszer a darab során, azért hal meg nyolc férfi Rómeó kezétől, s azért viseli mindenki a kegyetlenséget jelképező fémkesztyűt, mert ezek itt mi mindnyájan lehetünk akár. Szerelmesek, reménykedők, csalódottak, kegyetlenek, - gyilkosok.

Shakespeare Rómeó és Júliája persze nem egészen erről szól. Akit ez zavar, s akit nem elégített ki Xin Peng Wang mozgásrepertoárja, valamint aki úgy találta, hogy a táncosok teljesítménye is egyenetlen volt ezen az estén, az akár csalódottan is távozhatott a másfél órás (szünet nélkül játszott), amúgy teltházas előadásról.