A 2010-ben énekes-dalszerzőként, egyszálgitáros és akusztikus hangszerelésű dalokkal elindult Barkóczi Noémi a hazai indie-alternatív színtér egyik legegyedibb előadója. A singer-songwriter kiindulásból a zenész a személyes hangvételű, nagy műgonddal írt szövegeket hozta magával első nagylemezére. A 2016-os Nem vagyok itt zeneileg az új hullámos indie-folkból merített sokat, ami addigra már épp kinőtte a rétegműfaji kereteket, miközben gombamód bukkantak fel – főleg a nyugati zeneiparban, de elvétve itthon is – a részben erre a stílusra építkező hálószobapop-előadók is.
Barkóczi Noémi megjelenése a két közeg találkozási pontján nem csak egy színfolt volt a sok közül. A Nem vagyok itt dalaival olyan határozottan artikulált női perspektívát hozott, amire a múlt évtized szóban forgó időszakában nem sok példa akadt.
Zenéi ugyanakkor nem korlátozódnak kizárólagosan a női nézőpont érvényesítésére. Sokkal inkább általános korlenyomatok: témaválasztásaival a fiatal felnőttlét kihívásait, kételyeit és boldogságot megengedő pillanatait dolgozza fel. Kortársai közül azzal is kiemelkedik, hogy szakít a klasszikus énekes-dalszerzői metódussal. Nem narrációszerű történetmesélések dalba foglalásával közelít témáihoz, ennél sokkal érzékenyebb, indirektebb.
Ezzel a szerzői fogással érte el, hogy a Nem vagyok itt és az azt követően 2021-ben megjelent Dolgom volt számaival – a néhol kifejezetten intim személyességük mellett is – könnyen lehetett rezonálni. (A Dolgom volt megjelenésének idején itt beszélgettünk vele.) A nemrég kiadott harmadik nagylemezén, a Mindig kések, de hozzád jókor indultam címűn pedig az első két albumon felvillantott vonásokat tökéletesítette.
Hol tartunk a felnövésben?
Ha különböző életszakaszoknak feleltetjük meg Barkóczi Noémi anyagait, kirajzolódik előttünk az eddigi dalkatalógus tematikai és zenei fejlődési íve. A 2017-ben közreadott album az önállósodáshoz érő fiatalkor pezsgését és bizonytalanságát, az ekkor még mindig tartó formálódást, a késő kamaszkori lázadás lezárását foglalja össze. A letisztult akusztikus hangszereléssel a gitárjáték és a vokális réteg összhangjára szorítkoznak a szerzemények – így tűnik ki igazán, hogy az énekes-dalszerző milyen könnyedén illeszti össze a fülbemászó gitártémákat a tisztán képzett, visszafogott díszítéseket is elbíró énekhangjával.
A 2021-es Dolgom volt dalai már a felnőttlét eleinte átláthatatlan sűrűjéből szólnak. A játékosság ellenpontjaiként a gondterheltség, a túltelítettség és az időhiány merülnek fel. Sőt, mindennek tetejébe még „szakítós” lemezként is értelmezhető a dalsor. Az instrumentális rétegeket innentől teljes zenekari felállás adja. Az egész album megfontoltabban bánik a ritmussal, ugyanakkor határozottabb, stabilabb dinamikával bír. Ehhez nagyban hozzájárultak a kiemelkedően összerakott basszustémák és az elektromos gitáron is nagyon jól szóló, érdekesen megkomponált, az énekkel sokszor összecsengő riffek. (Lásd-halld a Dolgom volt, valamint a Belső udvar és a Miló álma című dalokban.)
A most megjelent Mindig kések, de hozzád jókor indultam című lemezen első hallgatásra feltűnik, hogy a korábbiakban többnyire passzív, helyzetleíró-szemlélődő attitűd megváltozott. Tevékenyen értelmez, hozzászól a történésekhez és magabiztosan hangosítja ki az igényeit – alkotóként már nem az élettel való sodródás érdekli, hanem aktív cselekvőként alakítja a saját helyzetét.
Így az elvándorlást és az elmagányosodást (Sétáló, Mintha értenék), valamint a párkapcsolati abúzust és a szexualitás megélését (Aftercare), a felmenők érzelmi hagyatékával való megküzdést (A régi nők) is hangsúlyosan szerepelteti Barkóczi Noémi az albumon.
Az élettörténetben húzott cezúra dalszerzői vetülete az is, hogy az elsőre egyszerűnek, hétköznapinak tűnő történések is nagy változásokra mutatnak rá. A felszínen egy garzonlakástól való kedves búcsúzkodás a Szia fényfolt, a dalban előrehaladva azonban sorról sorra bontakozik ki a költözés jelentősége: a nyugalom terének elhagyása és a kockázatvállalás egy boldogabb jövő reményében.
Klasszikus hármas felosztás és ami mögötte van
Nehéz azonosítani az album átfogó kompozíciójával kapcsolatban azt, hogy mennyiben volt tudatosan tervezett, vagy inkább organikusan, érzésre kerültek egymás mellé a szerzemények. Utóbbi szerkesztési mód azért is tűnhetne valószínűnek, mert közel négy év élményanyagát és daltermését nehéz mérnöki pontossággal úgy összerendezni, hogy a szövegek által a tartalmi koncepció is összeálljon és a lemez egészének zenei dinamikája is a helyén legyen.
A Mindig kések… zenei összetettsége, változatossága és dramaturgiai szerkezete ugyanakkor egyértelműen a tervezettségre utal: nem ment különösebben a szövegi tartalom kárára, de érezhetően a dalok húzására esett több figyelem az album összeszerkesztésekor. A 12 dal (szigorúan véve 11, a Koranyár outro inkább átvezetőnek tekinthető) ennek mentén
Az első egységet a Sétáló – Szia fényfolt – Koranyár hármasa adja. Ezek a dreampopos csilingelésükkel az elemelkedett ábrándozást, keserédes-melankolikus nosztalgiát jelenítik meg. A váltást a Mintha értenék hozza, amelyben még mindig ott van a lebegés, ám végkicsengése más tónussal bír: nagyjából három és fél percben eljutunk az álmodozó felhangoktól a karcosabb hangzású, „dühösebb” dalok alaphangulatáig.
Ezután az Aftercare határozottsága, a Tajtékos rezignáltsága, majd a címadó sort is adó Viharsarok egyszerű nyugalma alkot összefüggő szekciót. Utóbbi visszanyúl az akusztikus körítéshez, a háttérben meghúzódó morajlás csak az otthonos atmoszféra megteremtését szolgálja, nem növekszik túl a gitáron a dal végére sem.
Az album ezen a ponton akár véget is érhetne, mivel a Viharsarok kitűnő zárlat lehetne – elsőre nem is gondolnánk, hogy a Mindig kések… java még hátravan. A legerősebb dalhármas első darabja a Pulóvert fel, amely olyan, mintha egy teljesen új lemezt indítana el. Kifejezetten éles váltás nem történik, az összhatás mégis megváltozik: ez a dal mozgásra, változásra, az érzelmek maradéktalan átélésére szólít.
A lendületet továbbviszi a népdalbetéttel meglepő, de jó fordulatot vevő A régi nők. (Itt egyébként már bátran rockra cserélhetjük a pop utótagot a műfaji címkézésnél – még akkor is, ha a dreamrock és a hálószobarock kicsit furcsán is hangzik.) A szekciót pedig a 23:59 zárja, amely a bizonytalan jövő felé nyit. A baljóslatú szöveg és a reményteljes, légies hangszeres játék által hozott ambivalencia kérdő hangsúlyon hagyja az album befejezését. És választ már nem is várhatunk: az említett Koranyár outro után egy rövid altatódal, a Szép álmokat adja meg a végső zárlatot.
Mindig jókor
A Mindig kések, de hozzád jókor indultam bravúrosan játszik a figyelmünkkel, lendülete még a csendesebb pillanatokban sem ül le. Az egyenként is remek szerzeményeken – talán a legjobbak eddig – túlmenően, ami nagyon fontos vonás: a dalsor valóban albumként viselkedik. Így, egyben alkotnak a dalok egy zeneileg lineáris, jól érthető és izgalmas folyamot, és a felvillantott, lazán összefüggő életképeken keresztül így, egyben dokumentálják teljességében a húszas évei végén, harmincas évei elején járó generáció mindennapjait, kortüneteit.
Már-már egészen elfeledhettük, milyen az, amikor nem egymásra licitáló számok egymásutánját kapjuk. Itt valódi dramaturgiai ívet ír le a kompozíció, amelynek darabjai ugyan önmagukban is megállják a helyüket, mégis a lemez értelmezési keretében kapják meg valódi mélységüket.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Mindig kések… egy majdnem négyéves szerzői periódus anyagát hozta összhangba, nem nehéz belátni, hogy kiemelkedő teljesítmény volt ez az album Barkóczi Noémitől. Jó lenne, ha sűrűbben hallhatnánk még hasonló anyagokat tőle – nagy szüksége van a magyar könnyűzenének az általa képviselt énekes-dalszerzői gondolkozásmódra.
