Bármikor tudnék sírni

Király András két éve fest kezeket: festményein földgömbre mutató, könyvlapot kitépő, nadrágban matató vagy ingujjat feltűrő alakok jelennek meg. Ami közös bennünk, az a szűk képkivágás és a sötét háttér, amely elrejti a cselekvőt, és a hangsúly magára a tettre helyeződik. Nemcsak a kezek játszanak fontos szerepet, kiemelt fontossággal bírnak a festmények és a kiállítás címe is, melyek tudatosan narratívát sugallnak: drámai történetet, humoros kalandot, szimbolikus jelentéseket sejtetnek.

Bármikor tudnék sírni. A cím már önmagában is elégikus hangvételű, és a kiállított festményekre is jellemző egyfajta melankólia. A rajtuk megjelenő kezek a részletekre helyezik a hangsúlyt, és azt sugallják, hogy el kell távolodni, le kell mondani az egész látványának vágyáról. A lassan kibomló enigmatikus képek szakrális világot elevenítenek fel, miközben személyes mitológiát, elmélkedést is megtestesítenek, és a képi utalásokkal mutatnak egy tágabb narratíva felé. Személyes képek ezek, és mivel ma festődtek, akarva-akaratlanul is reflektálnak a környezetünkben történtekre vagy időnként egy-egy kollektív kultúrtörténeti eseményre is.

A festmények felületkezelésének megváltoztatása tudatos, amellyel az ezredforduló környéki festészetéhez, azaz a vastagon felhordott, pasztózus anyaghasználathoz, a ?gyökerekhez? kanyarodik vissza a művész, aki a festéket látni és láttatni akarja. A fotószerű, de elmosódott, szándékosan elrontott, lazább megoldások is régi-új kísérletező kedvét mutatják.

Témái sötét háttérből bukkannak elő, klasszikus festészeti előképekre utalva. A többnyire kis méretű képek szigorúan szerkesztettek, közeliek, mondhatnánk kéz-közeliek, amelyek a művész egyik legfontosabb erényét, a tőle megszokott iróniát permanens rétegként hordozzák felületükön.