Kacérkodjunk kicsit a mi lett volna, ha értelmetlen kérdésével! Ha a próbaidőszak alatt nincs se hőség (de volt), se vihar (az is volt - a helyi időjárási viszonyokról a premier előtt előzékenyen, kissé pironkodva tudósító Eszenyi Enikő rendezőtől tudjuk meg eme kardinális részleteket), vajon mennyivel lett volna más, több, jobb a bemutató? És ami a legfontosabb, s a rendezés jelen állapotára nézve döntő fontosságú, vajon mi lett volna, ha a Báró Zsupán Kálmánt játszó Nagy Ervin nem szerez az egyik próbán súlyos sérülést? De szerzett: bokaszalag-szakadás birtokában végigmókázni három óra húsz percet önmagában is elismerésre méltó teljesítmény, az viszont bravúr, ahogy a budapesti Katonában edzett Nagy Ervin győzelemre viszi a reménytelen helyzetet.
A balszerencse parádés ötletek sorát szülte: a tágas színpadon hosszabb távokat most bajosan lefutni tudó Zsupán bárónak állandó kísérője, inasa és ápolója lett a társkoreográfus ifj. Zsuráfszki Zoltán személyében. Utóbbi nemcsak a báró attribútumává váló talicska odaadó sofőrje, de lojális beosztottként helyettesíti is urát a nagyszámú táncos szcénában. (Apropó, tánc: Duda Éva mozgalmas, profi táncosokra komponált koreográfiája az előadás egyik legnagyobb erénye.)
Az előadás egyébként is jórészt akkor kezd működgetni, amikor végre viszonyba keveredik a műfajjal, a helyszínnel, a játszókkal és személyes előtörténetükkel. Bájosan bárgyú, bár folytatás híján suta az első rész bocitánckara, amikor Tasziló a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket kezdetű örökzöldet énekli. Az est egyetlen tapsos belépőjét Lehoczky Zsuzsa abszolválta, aki szegedi múltjának néhány szavas felidézésével azonnal megvette a közönséget. Lehoczky mindent tud a műfajról, nagy kár, hogy az inasát szétripacskodó Pindroch Csabának nem sikerült néhány fogást megsúgnia. Talán csak nekem nem tűnt fel, de Király Leventének a sok-sok évtizeddel ezelőtti nagyhírű, szegedi táncos-komikusi múltjáról mintha megfeledkeztek volna. Sebaj, ő kevés szóval is remek a mindentudó Tschekko szerepében, ráadásul pontosan tisztában van a Dóm téri gesztusnyelv titkos szabályaival.
Természetesen nem akarom ráerőltetni az előadásra azt, ami nincs, vagy nem is akart benne lenni. Viszont a nyilatkozatai szerint az operett műfaját ha nem is megújítani, de felfrissíteni igyekvő Eszenyi maga tuszkolja a kezünkbe ezt a kulcsot, amikor Kentaurral gigászi díszletet terveztet. Bármilyen furcsán hangzik, a már a bemutató előtt meglehetős sajtónyilvánosságot kapott óriási hegedűről és a több emelet magas vörös cipőről - nem lévén funkciójuk - idővel teljesen elfeledkezünk. És mintha Eszenyinek is csak a második rész első felében tűnt volna fel, hogy a rendezői balon ott tornyosul egy irdatlan topán, amit sietve hasznosítani kell: csúszda lesz belőle a Tabarin-bárban, lehet még alatta lóval átvonulni, a sarka mögött bújócskázni, és a piros revüfények sem mutatnak rosszul az oldalán.
