Bartha Dorka: A Balaton iránti szeretet vissza tud köszönni a tájban

2014-ben kezdted el megörökíteni a szezonon kívüli Balatont: hogyan kezdődött ez a projekt, és mi fogott meg az őszi-téli tájban?

Személyes történetből indult: a barátom ősszel lent tanult a balatoni nyaralóban az államvizsgájára, hogy kicsit elmeneküljön a világtól a csendbe, ahol senki sem zavarja. Hősszerelmesként utánamentem, napközben pedig, amíg ő tanult, el kellett foglalnom magam. A teljesen kihalt, pár száz fős településen nem volt sok programlehetőség, így elkezdtem napi több órát sétálni a fényképezőgépemmel, és nagyon megkapott az egésznek a hangulata.

Ott voltam az ismerős utcákon, ahol gyerekkoromban is, és ahol nyáron naponta végig szoktam csattogni strandpapucsban és felfújható labdával a hónom alatt, mégis nehéz volt ráismerni a nyári emlékekre. Más volt a természet, a zsalukkal bezárt, üres házakban pedig senki sem volt ott a megszokott közösségből. Egészen különleges volt a hangulata annak, hogy ugyanaz a helyszín teljesen más arcát mutatta.

A kihaltsága, a fakó cukorkaszínei fogtak meg?

Az emlékeimben attól lesz igazán annyira fontos hely nekem a Balaton, hogy ott vannak azok, akiket szeretek. Hiába érdekelt már bő tíz éve is az építészet, és foglalkoztam vele Budapesten, vagy utazások során, a Balatonnál nyáron meg sem fordult a fejemben egy ház mellett elhaladva a strandra menet, hogy milyen szép késő modern épület vagy éppen szecessziós villa.

Eszünk lángost? Behűtötted a sört? Melyik vonattal jönnek le a többiek? – az ilyen és ezekhez hasonló gondolatok foglalkoztattak.

A Balatonnál élők már régóta állítják, hogy az ősz a legjobb évszak a tó körül, noha sokan a mai napig szezonban gondolkodnak. Az elmúlt évtizedben a szezonon kívüli Balatont járva hogy látod, változott ez a trend?

Aktív emlékem a 2010-es évek elejéről, hogy augusztus 20. után arra kelünk, hogy eltűnik a strandzsivaj, megritkul a tömeg. Ezzel szemben ma már lenyűgöző például az északi parti vendéglátóhelyek magas színvonala, de már Szemesen is vannak egész évben nyitva tartó helyszínek, ahova be lehet ülni. Egyre többen már szezonként kezelik a szeptembert, vagy akár október-novemberig nyitva tartanak, és egyre többen próbálkoznak azzal, hogy a téli-kora tavaszi hónapokban se zárjanak be. Úgy tűnik, hogy van is erre érdeklődés. Életem csokis babkáit például már nem Újlipótvárosban tudom megvenni, hanem a Balatonnál.

Történész szakot végeztél, amely mélyebb rálátást ad egy-egy tájegységre. Hogy tudnád leírni a Balaton egyediségét?

A Balatont különlegessé teszi, hogy amint Széchenyiék felfedezik, a korszak költői pedig megteremtik a Balaton és a nemzeti táj fogalmát, azon nyomban fókuszált figyelem irányult rá és felfedezte magának a társadalomformáló elit. Megálmodták valamilyennek, és utána elkezdtek dolgozni azon, hogy valóban olyan hellyé váljon, ahol időt szeretnek tölteni.

Sokan járnak ide az ország minden tájáról: generációk sora táborozott itt. Ráadásul nyaralóhelyként lett híres, nyaralni pedig mindenki szeret: a balatoni emlékeinkre pozitívan gondolunk vissza. Nem arra emlékszünk, hogy elszakadt a papucs, forró volt a beton, nem adtak fokhagymát a lángosra és átvertek a felfújható krokodil árával. Visszatekintve a boldog emlékek maradnak meg, azok, akiket szeretünk, a napsütés, a végtelen víz, a háromgenerációs nyaraló, ahová már januárban beosztottátok, hogy az unokatesók közül ki melyik héten mehet le. Ez a szeretet és kapcsolódás vissza tud köszönni a tájban.

És ez a szeretet négy évszakos, tehát nem csak szezonális: a könyv végül is erről szól?

Igen, a nosztalgia legtöbbször a nyárhoz kötődik, de amikor a könyv összeállításakor elkezdtem ezen gondolkodni, arra jutottam, hogy a balatoni tél emlékezete is erős azokból az időkből, amikor még sokszor befagyott a tó, és lehetett rajta korcsolyázni, jégvitorlázni, vagy át lehetett sétálni a túlsó partra. Érdemes megnézni a korabeli Fortepan-képeket és visszaemlékezéseket! Az ott lakó emberek számára nyüzsgőbb volt a tél, mert végre át tudták vinni a terményeket délről északra és északról délre – az elmúlt évtizedben pedig egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hányszor fagyott be a Balaton.

Először bicajjal és gyalog keltél útra, mert a környezetvédelem is fontos szempont volt ezen az úton. Hogyan kerestél témákat?

Nem tudsz felcsapni egy könyvet, ami leírja, hol vannak érdekes házak, csak nekiindulsz, és kincsek fognak szembejönni egy kis mellékutcában. Amióta elkezdett nőni az Instagram-közösség, sokan írnak tippeket, de idővel valamennyire ki lehet tanulni, hogy merre keressek villanegyedet vagy ʼ60-as, ʼ70-es években épült nyaralótelepet. Amikor elkezdtem, a klasszikus századfordulós és első világháború előtti építészet volt az, ami nagyon érdekelt, mint a szecesszió vagy a svájci stílusú, faverandás nyaralók.

Ahogy telt az idő és szélesedett a látóterem, úgy kezdett el vonzani például a második világháború utáni építészet: hihetetlenül izgalmas épületek vannak a ʼ60-as, ʼ70-es, ʼ80-as évekből a Balaton körül is, nem csupán Budapesten. Egyre többször mentem át az északi partra, ahol az építészet és a természet kapcsolata sokkal erősebben tapasztalható, mint a déli part uniformizáltabb üdülőtelepein. Annyira gazdag, sokrétű a táj, hogy szerintem húsz év múlva is fel fogok valamit fedezni, amire korábban nem gondoltam.

Milyen visszajelzéseket kaptál az Instagram-oldal és a könyv kapcsán?

Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, mert 99,9 százalékban pozitív reakciók érkeztek. Számomra a legjobb visszajelzések azok, amikor valaki azt mondja, hogy a képek hatására elkezdte jobban figyelni és máshogy látni a saját környezetét, hiszen az a legtöbb, amit valaha el lehet érni hatásként, hogy valaki megáll és körbenéz. Olyan kritika is érkezett persze, hogy a Balaton a valóságban nem ilyen, hanem sokkal kaotikusabb, koszosabb, az épületek nem ilyen esztétikusak.

És ha elkezdünk rá értékként tekinteni, az hozzájárulhat ahhoz, hogy mondjuk egy-egy épület megmeneküljön, vagy egy korszak építészete hosszú távon felértékelődjön.

Volt olyan, aki felismerte a családi nyaralót rajta, kaptam olyan üzenetet is, hogy az illető mennyire boldog, hogy lefotóztam a házát évekkel ezelőtt, amikor még ott állt előtte a nagy diófa. Mindig jó érzés, amikor valaki emlékéből felvillanthatok egy kis szeletet. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy amire sokszor érdekességként tekintek, mint egy épületre, formavilágra, színek harmóniájára vagy hangulatra, az valaki számára a világ egyik legfontosabb helyszíne, az emlékeinek őrzője.

Az átlagember a jobb sorsra érdemes épületek mellett mire ébredhet rá még ezekből a képekből?

Ennek a munkának van egy kevésbé költői oldala is. Számomra az is fontos, hogy a szereteten túl az is tudatosuljon az emberekben, hogy vigyázni is kell erre az örökségre. Idén ősszel is alacsony volt a vízállás: foglalkoznunk kell vele, hogy megértsük, hogyan működik, és hogy mennyire sérülékeny tud lenni ez az ökoszisztéma, az építészeti örökség és maga a táj. Ebben pedig óriási a mi felelősségünk, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeinknek is ugyanolyan emléke legyen a balatoni nyárról, a vízibiciklizésről és a nádasban játszó kékbegyekről.

Van kedvenc képed, jeleneted, amely az évek során markánsan megmaradt benned?

Az egyik pont a már említett balatoni télhez kötődik, talán 2017 lehetett, amikor utoljára úgy igazán be volt fagyva. Olyan hideg volt, hogy az orrom már le volt fagyva, és kesztyűben is alig lehetett érezni az ujjaimat. De mégis kimentem a tó szélére, ahol nagyon fura érzés kerített hatalmába: mintha egy végtelen, antarktiszi tájon álltam volna. Közben mégis ott motoszkált az ismerős érzés, hiszen a ködpárában távol kirajzolódott a Badacsony sziluettje, mégis földöntúli hangulata volt, ahogy hallottam a jég recsegését és a nád susogását. Ez ugyanaz a hely, ahol nyáron vízben a barátainkkal frizbizünk és sörözünk a napernyő alatt, mégis ennyire más tud lenni egy táj.

A másik egy folyó emlék: ősz van és a bicikliút is kicsit már be van terítve a platánfákról lehullott levéllel, félénk kóbor macskák mászkálnak az út mellett és sértődötten néznek az emberre: te mit keresel itt? Végtelen nyugalmat érzek, ahogy fotózok a platánsor alatt az északi parton, a nád mellett, a Badacsony karimáján. Süt a nap, de már nincs ereje, alig jön szembe egy-egy bringás, az idő pedig végtelennek hat.

Ha már itt tartunk, lesz-e második könyv az északi partról?

A szabadidőmet igyekszem a Balatonon tölteni, és biciklivel bejárni az északi partot, ami a beígért második könyv témája lesz. Ez egy kicsit nagyobb kihívás, mint a lapos déli part! A Balaton offseason első kötetének magyar nyelvű kiadása már majdnem mindenhol elfogyott: a Kiscelli Múzeumban meg az ISBN-ben talán még kapható, de nagyon szeretnénk egy újranyomást belőle.

Egy vagy két szezonon kívüliség biztosan kelleni fog, hogy az északi partot tényleg olyan mélységében bejárjam, megismerjem és a szívembe zárjam, mint ami a déli partnál magától értetődő volt. Az északi part természeti értéke, fenségessége páratlan: onnan lenézni a Balatonra egészen más élmény, én pedig kezdem megérteni, hogy a költők miért ebbe szerettek bele először.