A zenei rút imádója! Aszpirint a hallgatóknak!
Kodály Zoltánnak csütörtöki bemutató-hangversenyét szombaton követte Bartók Béla kompozíció-estélye. Ez is érdekes volt, de még furcsább, még különösebb, mint Kodályé. Bartók Béla ma bemutatott műveinek végighallgatása után egyetlenegy vágy, egy leküzdhetetlen óhajtás támadt bennünk: aszpirint, aszpirint! Mert ennek a muzsikának az a sajátszerű hivatása, hogy hatalmas fejfájást okoz; kimeríti, meggyötri, enerválja a hallgatót. (De az előadót, a közreműködőt is.)
Bevezetésül eljátszották Bartók új (Rózsavölgyi kiadásában most megjelent) aszmoll vonósnégyesét, az Op. 7.-t. Ez afféle Elektra, kamarazenemű formájában. Valóságos tobzódása az excentrikus hanghatásoknak, rhapszodikus egymásra halmozása néhány összekuszált zenei gondolatnak. Az első lento-tétel és a hozzá fűzött allegretto néha úgy hangzik, mintha mind a négy hangszer egyszerre - hangolna. Az utolsó rész értelmesebb, egységesebb, de az is olyan, mintha erős lázban írta volna a szerző, néhány ritka lucidum intervallummal. Végül előadták Bartóknak régebbi keletű zongoraötösét, mely a négyes után úgy hatott reánk, mint egy Haydn- vagy Mozart-féle kompozíció; oly szép és dallamos, oly egyszerű és tiszta, oly naiv, természetes és közvetlen hatású. Kár is volt Bartóknak elhagynia az akkor inaugurált művészi irányt; kár volt hamis bálványok kultuszába szegődni. De reméljük, hogy még visszatér; hogy visszatér a művészi szépnek egyedül boldogító vallásához. Akárhány morfinista, hasisevő, vagy ópiumot szívó már kigyógyult végzetes szenvedélyéből; miért ne gyógyulhatna ki Bartók is a zenei rútnak imádásából?
(Pesti Hírlap, 1910)
Kotkot-Kotkotkotkodály, Zoltánka, ne komponály!
Egy nagy üres Hodály, a Royal-szálló hangversenyterme és a közepén kodály, a magyar Jézuskrisztus, az ő szőkeszakállú zeneműveivel. A székeken itt-ott egy férfi és egy nő, csupa jegyesek, tudniillik szabadjegyesek, akik azért jöttek, hogy fejtetőre állva körül táncolják a zongorát, amelyből Kodály Zoltán zeneakadémiai tanár és szabadalmazott megváltó hangulatai prütyögnek. Van még a teremben egy cselló is és három hegedű, amelyek nyavalyatörősen nyöszörögnek özbe-közbe, úgy, ahogy tőlük Kodály Zoltán kívánja. A hívek őrjöngve korbácsolják a testüket és ezt mondják:
- Brühühühühübetőven! prüsüsütraussrikárd, gyönyörűcsodaszörnyűrémrengeteg!
S ezalatt a pódiumon szól a zene, amely medvetáncoltatást ábrázol. Kijön egy paralitikus medve, fekete szalonkabátban, sarkantyúval a talpán, pilleszárnyakkal vállain, propellerrel a hátulján és könnyedén fölrepül a levegőbe. Aztán körülnéz a teremben, hogy ott van-e Mihálovics Ödön. Mikor meglátja, hogy ott ül az első sorban, így szól:
- Most már nyugodtan halok meg.
Aztán Bartók Béla ül a zongorához és beleüt, hogy a rongyok repülnek. Megüti fönn: Pimm! megüti lenn: Pamm! megüti középen: pimmpamm! vége! Ez egy valsette volt. Ilyet nem pipált, nem komponált, nem kompipált Európa. A hívek kukorékolnak, kotkodácsolnak, hörögnek, kiitépik a szerzőt teveszőr csuhájából és fejjel előre bedugják a zongorába. Majd doktor Szélpál Margit vezérlete alatt glédába állnak és kipofozzák a teremből az összes józaneszűeket. A szerző kocsiba ül, mely elé két bárgyú cselló van fogva s a doktor rezignáltan kiszól a bakra:
- Lipótmező.
(A Nap, 1910)
A részletek az Ormay Imre által szerkesztett Megbukott zenekritikák című, a Zeneműkiadónál 1958-ban megjelent kötetből származnak.
images0_4b277ad92b6a4e51a6d627df71e9f5e1
