30Y-, Esti Kornél-, Blahalouisiana- és Supernem-bulik nem léteznek nélküle, sőt az ő fotói révén szoktunk tájékozódni arról, milyen volt a hangulat azon a koncerten, amire nem jutottunk el. A Sinco márkát működtető Bátori Gábor Jim véletlenül sodródott a könnyűzene világába, ám mint mondja: nagyon szerencsésnek tartja magát, hiszen, bár sosem alakította a történéseket tudatosan, mindig jókor volt jó helyen.
Grafikusként indultál, kalligráfiával is foglalkoztál, majd a fotózásban mélyültél el. Mi alapján kapcsolhatók össze ezek a tevékenységek?
A gyökerük megegyezik. Mindig is a vizuális dolgok kötöttek le. Óvodásként folyton rajzoltam, gyerekként pedig azt terveztem, hogy animációval fogok foglalkozni. Végül másképp alakult, viszont az összes eddigi munkámnak köze volt a vizuális képalkotáshoz. Egyébként grafikusként és fotósként is hasonlóan működöm: konkrét kép van a fejemben, amit szeretnék a lehető legjobban megvalósítani.
Miként jött a fotózás az életedbe?
Egyszer a kezembe került az egyik haverom kamerája, egy régi nagy tégla, és egyből rácuppantam. Éreztem, hogy van benne potenciál, meg lehet vele csinálni dolgokat. Elkezdtünk mindenféle eszetlen videót készíteni magunkról, amiket láttak mások, akik újabb videók ötleteivel álltak elő. Nem próbáltam megfelelni senkinek: arra törekedtem, hogy olyan videókat vagy képeket készítsek, amikkel elégedett vagyok. Kedvező egybeesés volt, hogy másoknak is tetszettek.
Hogyan váltál hobbifotósból profivá?
Az életemben meghatározó tényező a jókor jó helyen tartózkodás és a szerencse. Végeredményben sodródtam a történésekkel: egyik munkából következett a másik, majd fokozatosan egyre magasabb szintekre léptem. Korábban extrém sportot fotóztam, ennek révén közel kerültem egy komlói bringás csapathoz, akikkel aztán együtt kezdtem mozogni. Egyszer nagyobb lélegzetű videót csináltam nekik, amit 2004-ben, a Budapestre költözésem tájékán elkezdtek egy fővárosi sportboltban vetíteni. Itt is volt egy olyan közeg, amelyhez csapódtam, így egyre több budapesti munkám lett.
A koncertek fotózása is hasonlóképpen indult. Eljártam rájuk, tapasztalatokat szereztem, megismerkedtem emberekkel, majd fokozatosan feltárult előttem ez a világ. Sosem volt célom, hogy koncertfotós legyek, csak ki akartam próbálni, milyen ez a műfaj.
Egyre több megkeresés érkezett bizonyos zenekaroktól, amelyek közül többekkel szorosabb kapcsolatom alakult ki, így lettem a fotósuk. Egyik felkérés hozta a másikat. Én ritkán kezdeményeztem, alkatilag nem ilyen vagyok. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a fotóshobbim a grafikusi munkám rovására ment, így végül eldöntöttem, hogy otthagyom az állásomat, mivel a fotózással már elég pénzt kerestem.
Mennyire fontos számodra közösséghez tartozni?
Bár mindig adott csoporthoz kapcsolódtam, legyen az bringás közösség vagy zenekar, kicsit kívülálló vagyok ezekben a közegekben, hiszen nem művelem az adott tevékenységeket. Dokumentaristaként vagyok jelen, aki bár ott van a közösség életében, kicsit kívülről szemléli.
Mi alapján köthető össze az extrém sport és a koncertek fotózása?
Mindkettő erős figyelmet igényel, mivel gyors történéseket kell rögzíteni. A fotós mindkét esetben dokumentarista módon igyekszik megörökíteni az esemény legmeghatározóbb pillanatait, ám mivel a történések jelenidejűek, el kell fogadni, hogy olykor lemaradsz egy-egy lényeges momentumról.
Hogyan változtatott a személyiségeden, hogy koncertfotós lettél?
Korábban elég introvertált, antiszociális ember voltam, akinek komfortos volt egy irodában dolgozni. Elvoltam a saját világomban; legtöbbször csendben, egyedül végeztem a feladataimat. A koncertfotózással azonban száznyolcvan fokos fordulat állt be: annak hatására, hogy egyre több emberrel ismerkedtem meg, egyre nyitottabb lettem.
A zenekarokkal, amelyekkel együtt dolgozol, baráti viszonyt is ápolsz. Hogyan gazdagítják az emberi kapcsolatok a fotóidat?
Ha valaki elé kamerát tartanak, egyből másképp viselkedik. Feszélyezetté válik vagy produkálni kezdi magát. Ha viszont szoros viszony van a fotós és az alanya között, akkor a manírok eltűnnek. A jelenlétem természetessé válik, így a zenészeket nem zavarja, hogy kamerával hadonászom előttük. Így autentikusabb képek születnek. A felvételeken jobban kidomborodik a zenész esetlen, törékeny, emberi oldala. Egyébként is törekszem arra, hogy ne generáljak történéseket: csak figyelek, mint a légy a falon, és rögzítem a pillanatot.
Viszont olykor mégis előfordul, hogy az adott zenész a kép kedvéért felvesz bizonyos pózt vagy grimaszol.
Igen, ilyen is szokott lenni, de ez is izgalmas szituáció, érdekes vagy vicces fotók születnek belőle. Talán épp emiatt izgat engem az emberek, és nem a természet fotózása: szélesebb a paletta, amiből dolgozhatom, sokkal több érzelmet, gesztust meg lehet ragadni.
Amikor a backstage-ben fotózol, az a szándékod, hogy megmutasd a zenész emberi oldalát vagy inkább a rajongói kíváncsiságot szeretnéd kielégíteni?
Munka közben sosem foglalkoztat, hogy a képet a rajongók szeretni fogják-e: a sztár emberi oldalának megmutatása a fontos. Amikor a 30Y-nal a Restihez forgattunk, Beck Zoliról készítettem egy nem túl előnyös, mégis nagyon emberi fotót, ami elég nagyot ment az Instán. Ekkor értettem meg igazán, hogy ez a lényeg. Ugyanakkor valahol összeér a kettő, hiszen a rajongó kíváncsiságát is kielégítem azzal, hogy megmutatom a zenész emberi oldalát. Azt, amit nem feltétlenül lát a színpadon.
Nagyon sok olyan fotód van, amiken a művészek magukba zuhanva ülnek, arcuk megtört, szomorú. Megmutatod a sötétebb pillanatokat is. Mi az a pont, amikor már leteszed a kamerád?
Ez mindig egyénfüggő, de általában érzem, hogy mi az, amit már nem fotózhatok. Ha kellően sok időt töltesz egy zenekar mellett, és odafigyelsz a zenészekre, akkor tudod, hol húzódnak a határok.
Több zenekarral is dolgozol, amelyeknek nagyon más karakterük van. Más szemmel kell-e fotóznod egy Esti Kornél- vagy egy Blahalouisiana-koncerten?
Szerintem ugyanúgy kell fotózni őket. Vagyis úgy gondolom, hogy nem tudok kilépni a saját árnyékomból: azt kell megmutatnom, ahogyan én látom őket. Nem lenne autentikus, ha különféle nézőpontokat erőszakolnék magamra, és aszerint fotóznék. A zenekari képek különbözősége nem az én hozzáállásomból, hanem a bandákból fakad. Nekem csak annyi a feladatom, hogy észrevegyem az itt vagy ott jellemzőbb elemeket.
Szerintem a fotóidat leginkább az erős atmoszférájukról lehet felismerni.
Igen, talán ez a legfontosabb, törekszem rá. A fényekkel való játék, a kontúrok elmosása, a mimika megragadása vagy a közelség az, ami atmoszférateremtő erejű. Jó példa a Lázár tesók Olyan egyszerű című dalához készült klip, ami úgy született, hogy a fonyódi part hangulata magával ragadott. Fáradtan érkeztem, nem volt kitalálva a koncepció, viszont ahogy üldögéltünk, fröccsözgettünk, egyszer csak megéreztem, hogy azt a hangulatot kell visszaadnom a klipben, amit én is épp átélek.
Neked komfortosak a spontán helyzetek, amikre gyorsan kell reagálni, igaz?
Azt hiszem, igen. Jól megy gyorsan reagálni bizonyos helyzetekre. Klassz érzés, hogy ilyenkor nem vagyok beszorítva a technikai korlátok közé, hogy nincs idő túl hosszan komponálni. Ez zsigeribb, kevésbé tudatos mód, amiben otthonosan érzem magam.
Mennyire dühít, ha van egy-egy olyan pillanat, amiről lemaradsz?
Nem vagyok dühös, el kell engedni. Bár előre elkérem a számok sorrendjét, és vannak dolgok, amikre fel tudok készülni, sokszor előfordul, hogy épp történik valami izgalmas, de én olyan helyen vagyok, ahonnan nem lehet jól fotózni vagy épp nem a megfelelő objektív van a gépemen. El kell ezt fogadni, ebben a műfajban a szerencse is fontos faktor.
Mitől jó egy koncertfotó?
Szerintem attól, hogy könnyen értelmezhető, és azonnal beszél hozzád. Igyekszem olyan fotókat készíteni, amikre ránézve nem kell keresgélni, hogy mi történik rajtuk. Odavonzza a tekinteted a lényeg, amit szeretnék megmutatni. Törekszem arra, hogy a képeim vizuálisan kiegyensúlyozottak legyenek, és arra is, hogy a lehető legkevesebb zavaró tényező legyen rajtuk, ami elvonná a figyelmet.
Amikor a saját szórakoztatásodra mész koncertre, akkor kikapcsol a fotósszemed?
Nem, sohasem. Folyamatosan komponálnék, intenzíven szenvedek. Nem tudom, hogy mit kezdjek a két kezemmel, annyira megszoktam, hogy kamerát fogok a koncertek alatt. Tétlennek érzem magam.
Beck Zoli mondta, hogy a munkád legnagyobb kihívása a hangzó művészet átültetése a némaság művészetévé.
Valóban izgalmas feladat egy képben megőrizni a hangot és a dinamikát. Engem emiatt nem szokott zavarni, ha életlen, elmozdult fotók születnek, mert sokszor éppen ezek a tökéletlenségek érzékeltetik leginkább a hangot és a mozgást. Van, hogy direkt rá is játszom erre.
Gyakran készítesz beállított képeket is lemezborítókhoz, PR-anyagokhoz. Ebben mi az izgalmas?
Alapvetően más műfajról van szó. Azt szeretem benne, hogy lehetőségem van megvalósítani a vízióimat. Koncertfotó esetén lekövetem az eseményeket, a beállított képek készítése során pedig én vagyok, aki megrendezi az adott történést.
Klipeket, videómunkákat is készítesz. Mennyiben igényel másféle figyelmet a mozgókép létrehozása, mint a fotóké?
A videókra egészként tekintek, emiatt sokkal nagyobb fókuszra van szükség a létrehozásukhoz. A vágást, az utómunkát ezért csak otthon, nyugiban és csendben tudom elvégezni, míg a koncertfotók feldolgozása hazafelé, a turnébuszban is megy. A fényképek utómunkázása rapid döntések sorozatát jelenti, míg a videók elkészítése átgondoltabb, tudatosabb munka. Míg az előbbinél inkább ösztönösen, az utóbbinál aggyal dolgozom.
Legutóbb a 30Y Éhezők, jóllakottak című számához készítettem klipet, ami azért volt izgalmas, mert Zoliék pár mondatban vázolták, mit szeretnének, aztán teljesen szabad kezet kaptam, hogy megvalósíthassam az elképzeléseimet. Az elején nem volt a fejemben a teljes koncepció, aztán kitaláltam, hogy a klipen belül legyen sok állókép. Hittem abban, hogy nem kell mindig konkrét történéseket megmutatni ahhoz, hogy egy videónak ereje legyen. Örültem, hogy a fotó jellegét át lehetett ültetni a mozgóképre, így ebben a klipben összeért a kétféle tevékenység.
Ha már konkrét példákról esik szó, nem hagyhatjuk ki az Esti Kornél Itt maradtam az éjszakában című filmjét, ami a zenekar karakterét boncolgatja. Ez a munka hogyan született meg?
Ez a sötét hangulatú videó szinte „kigurult” belőlem, nem kellett megerőltetnem magam. A srácok átküldték a demókat, amelyek nagyon erősen inspiráltak, és talán az itt megmutatott látványvilág áll hozzám a legközelebb. Emiatt is lehetett annyira komfortos a megalkotása.
2016 óta minden évben albumot is kiadsz a fotóidból. Mi ennek az érvényessége a mai világban?
Megrendelésre dolgozom. Vannak olyan fotók, amelyekre a zenekaroknak szükségük van, hogy különféle célokra, promotálásra, utókommunikációra használják őket. De ezeken felül mindig olyan képek is születnek, amelyek jól sikerülnek, de sehol sem lehet őket igazán felhasználni. Viszont mégsem szeretném, ha süllyesztőbe kerülnének. Ezért készítek belőlük albumot.
Az albumok igazából a magam számára készülnek: szeretném, ha a számomra legfontosabb fotóim meglennének egybegyűjtve, ami azért is fontos, mert a fesztiválszezon annyira sűrű, hogy gyakran nem is emlékszem, hol mi történt velem. Így viszont a legfontosabb történések megőrződnek, kézzelfoghatóvá válnak. Az pedig külön öröm, hogy ezek az albumok másoknak is tetszenek. Úgy gondolom, hogy bármennyire is átdigitalizált a világunk, egy fotóalbumot még ma is szívesen kézbe vesznek az emberek.
Milyen terveid vannak?
Ahogy korábban, most sem alakítom tudatosan a történéseket: nincsen eltervezve, merre kell haladnom. A tevékenységem azoktól a zenekaroktól függ, amelyek felkérnek. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a koncertfotózás a rengeteg megkeresés következtében teljesen kitölti az időmet.
Fotók: Kultúra.hu/Bach Máté
