Mi lenne, ha... Beck Zoli zenésszel

Hogyan ébredtél ma?

Fáradtan. Nem riasztóan fáradtan, de annyira azért mégis, hogy amikor Kacat kutyánkat kiengedtem a kertbe, kiment belőlem az evidens automatizmus, hogy odaadjam neki a reggeli fogmosóját.

Szoktál álmodni?

Ritkán, de szoktam. Viszont nem emlékszem az álmaimra, ami valószínűleg azt is jelenti, hogy erősen korlátozom magam az álmokban.

Álmodozni?

Egyáltalán nem, mert az álmodozásban van valami céltalan vagy felelőtlen: amiről álmodozol, azt nem kell megvalósítanod.

Álmodozás helyett tervezek, gondolkodom, képzelgek. Vizionálok. És hiszek abban, amit elképzelek. A leendő házunkat is megrajzoltam, amikor Epivel, a feleségemmel 16 évesen szerelmesek lettünk egymásba, ahogy például Alex barátommal is folyton tervezgetünk. A vízióinkat olyan részletekig kidolgozzuk, hogy akár meg is csinálhatnánk őket, még ha a jó részüket végül is nem valósítjuk meg. Ami meg éppen most nem igaz, mert a legutóbbin valóban dolgozunk. 

Mit szeretsz az arcban, amely visszanéz rád a tükörből?

Azt nem szeretem, ha az arcom és a tekintetem nagyon elkülönbözik. Olyankor zavarban is vagyok. Ez nem fiatalságsiratás, hiszen amikor a tükörbe nézek, akkor nem az a kérdésem, hogy magamhoz hogyan viszonyulok. A zavart az okozza, hogy csomó minden nyomot hagy az arcomon, ahogy a tekintetemen is, de olykor ezek nem vágnak egybe. 

Ez nem válasz arra, hogy mit szeretsz az arcodban.

Tényleg. De tudod, ez talán azért is van, mert a tükör folytonosan a saját tökéletlenségünkre hívja fel a figyelmet. Azt azért szeretem, ha a fáradtságtól nem vérágas a szemem; jó felfedezni ennek a szemnek a kékjét.

Mit jelent a szó: önelfogadás?

Jóban lenni magaddal annyira, hogy magadat bármikor megkérdőjelezhesd. Engem alkotóként jobban izgatnak a bizonytalanságaim, a kétségeim, a félelmeim, de ezeket csak azért tudom megragadni, mert van egy biztosságom magamban. Máskülönben elfordulnék tőlük.

Bölcsesség?

Jól tudni a határaidat, de nem megbékélni velük. 

Szépség?

Valamilyen sugárzó erővel bírni, aminek semmi köze nincs a fizikai megjelenéshez.

Idő?

Idő az, amivel a legrosszabbul bánok. Nem igaz, mert a pénzzel még rosszabbul bánok, de ha idő = pénz, akkor ez mégis világos. 

Gyerekkoromból visszacseng apám intelme, amikor azt mondja, hogy „fiam, nem lehet egy seggel két lovat nyergelni”. Most arra gondolok, jó volna, ha csak kettő lenne. Emiatt keveset alszom, kevés időt töltök evéssel, mert ezek elveszik az időt a lényegi dolgoktól.

Szabadság?

A szabadság az ideál, ami sem az egyén, sem a társadalom számára nem érhető el, mégis az egyetlen, amire törekedni érdemes. Azt hiszem, a szabadságfogalmam sosem szabadul Petőfitől. 

Mi lennél ma, ha a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámai tagozatán érettségizel?

Valószínűleg tehetségtelen, önmarcangoló, talán alkoholista színész, aki nem tud megküzdeni a kudarcaival.

Tehetségtelen lennél?

Sem technikailag, sem alkatilag nem vagyok színész. Nem tudtam volna magamra szedni a színészmesterség összes tudáselemét, de a lelki alkatom sem alkalmas arra, hogy belülről építsem fel a figurákat. Mindig hiányzott volna valami lényegi abból, amit csinálok. 

Mit kellene mondania a fiúnak, aki épp a szülei előtt áll, hogy közölje: kirúgták az iskolából?

Azt hiszem, akkor jól választottam ki, hogy mit mondjak: „Kirúgtak.” Nem nagyon lehetett körülírni; tehetetlen voltam, ahogy a szüleim is.

Máig nagyon furcsa élmény, hogy akkor úgy voltam végletesen megbélyegezve, hogy nem éreztem, hogy rossz lennék. Ma sem gondolom, hogy akkor rossz voltam. Inkább úgy mondanám: szabályokat szegtem meg. És ez nem önfelmentés, egyszerűen csak mindenféle autoritással szemben próbáltam megfogalmazni magamat. 

Milyen tanácsot adnál ennek a fiúnak?

Bölcs felnőttként azt mondanám, hogy ne izguljon: csak a szerencsén fog múlni, hogy lesz-e belőle valaki.

Tényleg csak a szerencsén múlna?

Igen, mert egy csomó minden megtörténhetett volna, ami végül is nem történt meg. A szerencse éppen az, hogy pontosan azok a körülmények voltak adottak, amik lehetővé tették, hogy ma az legyek, aki. Ahogyan elemi szerencse, hogy nem történt semmi olyan végzetes velem, körülöttem, ami ezt alapvetően akadályozta volna. És ez nem valamiféle álszerénység. Nem az alkotói akaratot, tehetséget, szorgalmat, ambíciót húzom át, de fontos tudni, hogy az alapvető kontextust nem én teremtettem ahhoz, amit az életemnek lehet nevezni. 

Ha választhatnál, hogy milyen életet élj, akkor inkább a szédítő magasságok és rémisztő mélységek vagy kiszámítható, stabil egyenesek határoznák meg az életedet?

A nagy kilengések izgatnak jobban. A valóságban azonban nagyon kontrollált személyiség vagyok, általában tudom fékezni magam. Felelősségem van, naponta, jól érzékelhetően, és akikkel dolgom van, fontosabbak számomra önmagamnál. De dolgozom ezekből az érzelmekből, és persze a reflektálatlan létezés felszabadító élménye biztosan hagy hiányt bennem.  

Elfojtod ezt a vágyad?

Ha ez most lélekelemző kaland lenne, simán rávágnám, hogy nyilvánvalóan elfojtások sorából van összerakva az ember. 

Mit kezdesz a hiánnyal?

A legtöbb hiányt hiánynak hagyom, el tudom engedni. A hiányt egyébként is csak akkor detektálod, ha visszafelé kezded el pörgetni az időt, és azon gondolkodsz, hogy mi lett volna, ha. Mivel az időgazdálkodásom eleve katasztrofális, ha még a múltbeli deficitjeimet is folyamatosan a saját arcomba csapnám, akkor nem tudnék működni. Viszont ha egy hiány automatikusan előbukik, akkor lehet vele dolgozni.

Dalszöveggé válik benned?

Gyakran. Abban a pillanatban, hogy lehetőség kínálkozik arra, hogy esztétizáljam a múltbeli történeteim, elkezdenek érdekelni. Amikor A nemzedék nélküli ember szövegeit írtam, akkor ugyan az egykori saját valóságom részeiből is dolgoztam, azonban az írás során nem a saját múltelemeim izgattak, hanem a történetté rendezésük. 

Írnál könyvet az életedből?

Nem. Ha sarkosan fogalmazok: a saját életem nem érdekel, csak az, amit csinálok. Ha írnék, akkor már eleve feltételeznem kellene, hogy az életem jelentős, jelentősebb, mint másoké. De ez nem igaz.

Mi a szerepe a történeteknek a mai korban?

A történet legnagyobb izgalma az, hogy feloldja a saját világomba való bezártságomat. Ha valaki elmesél valamit, abba én beleléphetek, az a sztori áttörheti a magam köré húzott falat. Nagyon szeretek belesodródni mások történeteibe, és azt is szeretem, ha mások bevonódnak az enyémekbe. 

Ki az a múltbeli személy, akivel leülnél egy pohár borra?

Biztosan nem híres ember lenne. De például boroznék egy olasz kéményseprővel, aki átkerült a császári Bécsbe, hogy ott tisztítsa a kéményeket. Vagy egy falusi zenésszel a 17. századból. Nagyon érdekel, hogy a középkorban, amikor még nem ismerték a mai kor individuumélményét és énkonstrukcióját, a hétköznapi ember hogyan gondolkodott magáról, mit jelentett ott és akkor jelen lenni.

Miért vagy nemzedék nélküli ember?

Tulajdonképpen kicsit hamis, amikor ezt mondom, mert viszonylag jól belőhető, honnan, milyen értékrenddel és világlátással érkezem. Annyiban meg biztosan az vagyok, amennyiben képes vagyok átbeszélni a saját korosztályomon. Sőt: épp a saját generációmban érzem magam a legidegenebbnek.

Egyébként van bennem valami, ami nem akarja nemzedékiként elmesélni a világot. Nem érzem érvényesnek ezt a narratívát. Az emberek nemzedékekre való osztása arrogánsan kirekesztő, kisajátító elbeszélés, ami zárt körökre osztja a világot, amely körökbe bizonyos embereknek nem jut bebocsátás. 

Mondj egy olyan könyvet, amire újra rácsodálkoznál.

Ma már alig tudok élményszerűen olvasni, nem tudom kikapcsolni azt a szemem, ami folytonosan dolgozik a szöveggel és ezzel párhuzamosan egy másik szövegen. A szakmaszerű olvasás pedig megeszi a rácsodálkozás laikus élményét. 

Van olyan, amikor egy szöveg képes sodorni, de akkor is figyelmeznem kell, hogy valamilyen reflektáltságot produkáljak. Nagyon szerettem Krasznahorkai Herscht 07769 című regényét olvasni, de már olvasás közben eszembe jutott, hogy valószínűleg ez a könyv a rövid listára kerül a Libri Irodalmi Díj jelöltjei közül, nekem pedig zsűritagként döntenem kell majd róla. Így már hiába sodort, elkezdtem jegyzetelni, aláhúzni, szamárfülezni. 

Kora huszonévesen azért még voltak belefeledkezős olvasmányélményeim. Vámos Miklós New York–Budapest metróját például úgy olvastam, hogy lefőztem másfél liter kávét, és mindig ittam belőle, amikor a könyvben is épp kávéztak. Egy éjszaka elolvastam a regényt, annyira vitt magával.

A kötelezőkkel milyen viszonyban voltál?

Nagyon megérintett Ottlik Géza Iskola a határon című regénye. Az iskolatörténetek eleve megráztak, mert autoritásellenes, kirúgott diák, sőt kívülálló voltam az ajkai gimnáziumban. Az idegenségélmény nagyon ismerős volt, talán Ottlik műve is ezért húzott be annyira. Egyébként ezt a könyvet párhuzamosan olvastam Salinger A zabhegyezőjével, ami akkoriban közel sem volt az ajánlott művek listáján.

És a költők közül ki az, aki elvarázsolt?

Ady. Meg József Attila. Rengeteg sor, versszak van a fejemben máig. A Nagyon fáj például olyan lényegi vers volt számomra, amit az iskolába menet minden egyes reggel elmondtam.

Mennyire kötődsz a tárgyakhoz?

Imádom őket! De nem a tárgyak gyűjtése vagy birtoklása a fontos, velük együtt élni jó. Vannak bizonyos ragaszkodásaim, például a cigarettatárcámhoz vagy a kocsimban levő teknőchöz, ami a kislányunk első biciklijének dudája volt. Valószínűleg a tárgyakhoz való vonzódásom azért olyan meghatározó, mert ezek a dolgok történeteket őriznek. 

Emiatt sosem vásárolok új hangszert sem. A régiekben ugyanis az előző tulajdonosok történetei is megőrződnek, amiket én továbbírok. Nem az én történetem része a hangszer, hanem én vagyok a hangszer történetének a része. És jó hinni egy olyan hangban, ami a múltban már valaki más keze alatt is megszólalt.

Ha festmény lennél, melyik kép lennél?

A Majális! Szeretek piknikezni, csak a rákészüléssel van a baj, mert mire eljutunk a plédig, ellustulunk. De vágyom a Majális piknikezős hangulatára. Kiterítjük a réthez passzoló plédünket, vadvirágokat szedünk egy vázába, festett tányérokból esszük a kalácsot. És nincs allergia, szúnyogok, a délutánt legfeljebb egy ötperces zápor zavarhatja meg, ami elől be kell futni egy fa alá.

Hogyan kerül a színpadra a kutya, ami olykor zongoraszékké alakul?

Takács Béla képzőművész készített egy iker kutyaszobrot, egy nap pedig az egyiket nekem adta. Így mindig van köztünk egy kapocs. Az egyik az ő otthonában, az enyém pedig utazik a koncertekre. Alkotó barátságunkat is jelenti, ha pedig felkerül a színpadra, akkor egyből ismerőssé, otthonossá teszi az adott teret. És erre ülök, amikor nyomkodom a zongorát. Rendes zongoraszék csak az igazi zongoristáknak jár.

A csuklódon is mindig ott van a lila szalag…

Ez a kedvenc kutyás pólóm egyik ujjának a darabjából készült. A párja egy lila csuklyás kabát formájában azon a képen szerepel, amit az Ördögkatlan fesztiváligazgatójának, Monique-nak csináltam a születésnapjára.

Mi a története a tetoválásaidnak?

A karomon hordom Kacat kutyánk képét, a hátamon pedig Szentimentálé kislányát, aminek a kisfiú párját Epi viseli. A mellkasomon van egy eper, amit ernyő védelmez a rá hulló esőtől. Egy hajnalban, teljesen tudattalanul aszfaltkrétával rajzoltam ezt a képet a hortobágyi Kemény-kastély betonjára. Az eper biztosan Epi, az ernyő meg valószínűleg Bo, a lányom, aki egyébként is imádja a borús időt, és esernyő volt a jele az oviban. És akkor lehet, hogy én vagyok az eső?

Ha egy hónapra elvonulnál egy lakatlan szigetre, melyik tárgyadat vinnéd magaddal?

Valószínűleg nem vinnék, mert feltételezem, hogy ott találnék magamnak valami fontos tárgyat. Inkább hoznék.

Nem felfütyülős-lekiabálós család voltatok ugyan, de te szoktál fütyörészni a mindennapokban?

Fütyörészni nem szoktam, de fütyülni szeretek. Dallamot. Szeretem használni a füttyöt, mert nagyon adekvát „hangszer”, egészen más jelentése van, mint a lalázásnak vagy a szöveggel való éneklésnek.

Mikor öltözteted ünneplőbe a szíved?

Nem vagyok ünneplős, rosszul viselem az ünnepeket, mert idegesít, hogy akkor kell vagy lehet ajándékozni. Nem tudom addig tartogatni a meglepetéseket. Végtére is könnyű életem van. A legtöbb napunk hasonlít mások ünnepéhez: utazás, hangzavar, sok ember. 

Ha találkoznál egy külföldivel a vonaton, aki semmit sem tud a magyar kultúráról, akkor mit mutatnál neki?

Biztosan valami underground zenekar koncertjére vinném el, aminek nem érti a nyelvét, nem érti a zsibongását, mégis elemien hat rá. Vagy beleesnénk valami véletlenszerűbe, valamibe, ami nem esszenciális. Az esszenciális állításnál nincs semmi hamisabb.

Ha múlnia kell?

Múljon, de az igazmondás akaratát és lehetőségét nem akarom elereszteni.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu