fbpx

Azt csináljuk, amit együtt szoktunk – Beck Zoli és boebeck közös estje

A Szuterén Gasztrotérben a két autonóm művész, Beck Zoltán és boebeck megvillantották azt is, milyenek ők mint apa és lánya.

Mint egy középkori kastély, amelyet minden irányból körbeölel a növényzet. A Szépség és a Szörnyeteg világa ugrik be, amikor belépek a Szuterén Gasztrokertbe, ami a mindennapokban Rita és András otthona. Ám vannak a valóságnak olyan kiemelt pillanatai, amikor ez a kert lakásétteremmé változik.

Olyankor más minden, az a fajta meghittség járja át ilyenkor a teret, mint amit ismerünk a Csokoládé című filmből is.

A vendégek körülölelik az asztalt, áhítattal nyúlnak az ételhez, mozdulataik lassúak, kimunkáltak, mosolyuk cizellált. Kitágul a tér és az idő, megtelnek a szívek. És tulajdonképpen nem is kellene több egy olyan estéhez, amit még napokig kísér minket. 

Aztán a kert hátsó részébe besétál Beck Zoli és a lánya, Bo. Szép esténk lesz. Szőnyeggel leterített színpad, faszék, kisasztal, rajta mindenféle apró tárgy, terítő, cigarettatárca, lámpa. Mintha nem is pódium lenne, hanem egy nappali. A plafon a kék ég, a falak a bokrok, a Beck család otthona életre kel. Mi pedig nem hallgatóság vagyunk, hanem vendégek, akik rövid időre bebocsáttatást nyertek Beckék privát idilljébe.

Mert itt nem csak annyi történik, hogy apa és lánya elénekel pár dalt, hiszen épp azokat hozzák, amelyek számukra is különös jelentéssel bírnak, amelyek összefűzik őket egymással. 

Otthon vagyok bárhol, éneklik, ez az egyetlen közös duettjük, A kis herceg táncmeséjének zenéje. Megérkezünk ezzel a dallal, az apa és lánya közötti szeretet szétáramlik a kertben. Összepillantásaikban, apró félmosolyaikban mi is megfürdünk, miközben ámulunk Boróka gyermekien tiszta hangján. 

Aztán haladunk ágyéktól a szívig, Zoli énekli, hogy az élet egyre nagyobb vadon lesz, mi pedig fákat nézünk, és arra gondolunk, hogy mi is egyszer fák leszünk majd. Gyorsul a tempó, a dallamok megringatják a testeket, az énekes is kilép a líraibb, szentimentálisabb énjéből. Kicsit mutat a rock’n’roll arcából. A paplan alatt kéne elővenni sornál elpirul, talán zavarba jön, hiszen mégis mást jelent egy ilyen sort cirkuláltatni egy belső udvaron, alig harminc ember előtt, mint a Fishing on Orfű nagyszínpadán több ezer bulizó fiatallal körülvéve. Szemét lecsukja, próbál más dimenzióba kerülni, miközben mellette Bo átszellemülten suttogja a sorokat.

Az apa ezután elmeséli, hogy míg a csaja, Epi simán el tudta képzelni, hogy fiús anya legyen, benne fel sem merült, hogy ne lánya legyen. Ha ugyanis fia születik, akkor rajta a teher, hogy példát mutasson, hogy mintát jelentsen, hogy komoly, férfias dolgokra tanítsa a gyerekét. A lány beékeli a történetet, amikor az apa majdnem levágta a fejszével a kezét. Nevetés harsan, majd elcsitul, helyébe lép az Olyankor dallama. Ez a szám mindig elképesztő magasra repít, megidézi az életem azon kiemelt pillanatait, amikor azt éreztem, hogy minden szép, és hogy már nem lehet ennél jobb a világ. 

Boróka következik két dallal, én meg csak ámulok, hogy ez a lány micsoda hangokat varázsol elő magából.

Ha becsukom a szemem, akkor azt hiszem, hogy Ellie Goulding énekel, ha kinyitom, akkor pedig rácsodálkozom arra, hogy Bo micsoda könnyedséggel játszik a hangjával, és hogy mennyire autentikus az egész jelenléte.

Két-két saját dal után jönnek azok, amelyek a közös életüket szervezik és meghatározzák.

Fontos élmény mindkettejüknek az a koncert, amit Luccában láttak. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Tony Allen, a zenetörténelem egyik legjobb dobosa színpadra lépett. Most kicsit ő is itt van velünk, amikor apa és lánya belekezd Damon Albarn Out of time dalába. Ez tulajdonképpen egy kísérlet is a részükről, Zoli jellemzően csak a saját dalaikat tudja eljátszani, másokét nem tanulja meg. Mondjuk mi nem vesszük észre, hogy nem tudná, szuper hangulatot teremtenek, Borókának előtör az erősebb hangszíne is ebben a dalban.

Aztán jön egy olasz dal, Nada Senza Un Perché száma.

Mert ők amúgy olasz család lennének, ha Bo nem lenne brit.

Epi, az anya és feleség ugyanis olaszos, egyébként is rendszeresen járnak Toszkánába, amit Bo igen nehezen visel, mert neki a borult ég, a szitáló eső és a szürke felhők a komfortzóna. De nincs mit tenni, ha a családjával akar nyaralós időt együtt tölteni, akkor vállalnia kell Toszkánát. 

Az olasz dal azután elmesélheti, hogy mit jelent számára Shakespeare, miért szereti a királydrámákat, olvas is részleteket II. Richárd monológjaiból. A sorok pedig úgy perdülnek ki a szájából, hogy tényleg elhisszük, hogy ő brit lány. És ha már ő olvasott, olvasson az apa is, egy korai novellát, ami abban az időben íródott, amikor Bo éppen születőben volt. 

A Shakespeare-történetet írja tovább aztán a következő dal, ami a Városmajori színpad Ahogy teccik nemtragédiájában is elhangzott. Zoli bevallja, hogy ez a legfontosabb dala, ami a kortalan keresésről szól. Majd felhangzik a megzenésített József Attila-vers, a Tiszta szívvel

Megint Bo jön, az első olyan dallal, ami megjelent a neve alatt, és amit egyébként a koncertjein utolsóként szokott énekelni. Ars poetica ez, az I am not, egy keserű dal, amiben a refrén nagyjából azt mondja, hogy nem vagy elég különleges, és végül nem lettél az, ami lenni szeretnél. Aztán lehet, hogy idővel majd az lesz, amit az apa mond: És most már azt sem bánom, hogy nincsen semmi úgy, ahogy elképzeltem.

Egyre tágul a kör, most már gondolatban, lélekben érkezik közénk Uhrik Teodóra is, a táncosnő, aki a megint elárultál videóklipjében szerepel.

Zolival először A kis herceg balettban dolgoztak együtt, akkor ébredtek rá saját alkotói világuk közösségére. Aztán Uhrik már évek óta nem táncolt, amikor Beck megkereste, hogy szerepeljen a dal filmetűdjében. A táncos először nem vállalta, majd amikor meghallgatta a számot, akkor felhívta Zolit, és azt mondta, nekiadja az utolsó táncát. Nagyon érzékeny ez a film, amelynek képei folytonosan elém ugranak, miközben a kertben Zoli énekli a dalt. 

Boebeck Everything from everyone számával zárul az est, közben ránk száll az éj, lámpások villannak, fáklyákat gyújtanak. Egy denevér reppen fel az egyik bokorból, kellemes szellő fújdogál. Lassan indulok hazafelé. Szinte andalgok a járdán, és tudom, hogy másnap egy XX. kerületi panellakás ablakából 30Y- és boebeck-dallamok szivárognak majd ki, mint a levesből felszálló gőz.

Fotók: Szijj Réka

A rovat további cikkei