Nem különösebben jellemző, hogy a nonprofit szcénában eddigi pályáját bemutatva, minden korszakára, tematikai sorozatára kitérve egyszemélyes kiállítást rendezzenek egy középgenerációs művész munkáiból. Ezért is annyira örömteli a Paksi Képtár új kiállítása, amely a maga komplexitásában mutatja be Batykó Róbert másfél évtizedes alkotói pályáját. A Zoompark amellett, hogy áttekinti a Batykó-œuvre különböző periódusait, felmutatja azt a konzekvensen épülő pályaívet, amelynek egyik sarokponti témája a képalkotás szerepe és lehetőségei a posztdigitális korban.

Nagyon találó a tárlat címe, hiszen egyszerre utal Batykó alkotói gyakorlatára (aki a környezetében fellelt tárgyakat nagyítja fel) és arra, hogy a művész a munkáiban különféle festészeti kérdéseket vizsgál és elemez. A cím jól jellemzi magát a kiállítást is. A teret úgy járhatja be a látogató, mint egy ligetet, ahol a különféle ösvényeken, sétányokon a Batykó-életmű egy-egy periódusára fókuszálhat. És a zoomolásra való utalás arra is rávilágít, hogy Batykó képeinek festőisége akkor tárul fel, ha közel megyünk hozzájuk.

A Conversation című diptichon méltó nyitánya a kiállításnak. Emblematikus műve annak a korai időszaknak, amikor Batykó megtalálta az egyéni hangját.

Amikor a gesztusjellegű, burjánzó, graffitiszerű formanyelvet maga mögött hagyva letisztult, higgadtabb festőiség felé indult el. A diptichon festményeit edukált színhasználat, egyszerű jelekből és szimbólumokból való képépítkezés, síkszerűség és kontextusnélküliség jellemzi. A Conversation azért is fontos, mert már láttatni engedi, hogy Batykót a teoretikus problémafelvetések mellett a festészet elméleti kérdései is foglalkoztatják.

Bizonyos távolságból nézve ábraszerűnek tűnik, ám ha elég közel megyünk hozzá, akkor feltűnnek változatos festői minőségei. A vastagon felvitt, ezüstszínű festékréteg gyűrődései, a feketék érdessége, a sárgák simasága játékra hívja a néző tekintetét. A diptichon ugyanakkor, mivel a kiállítás bejáratában helyezték el, szimbolikus értelemben is fontos. Beszélgetésre invitálja a látogatót, hogy a teret végigjárva elgondolkodjon a művek által felvetett festészeti kérdésekről.

Batykót már a kétezres évektől kezdve foglalkoztatja a hétköznapi világ banalitása. Sorozataiba gyakran emel be olyan tárgyakat, amelyekre szerencsés véletleneknek (serendipity) köszönhetően bukkan rá.

2007-ben például építőipari eszközöket, gépeket tett képei főszereplőivé. Az eredeti kontextusukból kiemelt turbina vagy lapdöngölő festészeti tárgyakká nemesednek a kompozícióin. A rideg szürke, monokróm háttér azonban nemcsak esztétikai minőségekkel gazdagítja a hétköznapi eszközöket, hanem Batykó gyökereire is visszautal: a miskolci táj ipari karakterét, szürke ködösségét idézi meg.

Újabb utat nyitottak a pályán Batykó gitárnyakakat, cintányérokat ábrázoló képei, amelyek ugyanolyan felületek előtt jelennek meg, mint az ipari szerszámok. Ám a művész ebben a sorozatban a színfoltok elmosásával, visszakaparásával egészen lenyűgöző faktúrákat hozott létre, amelyek a kompozíciók expresszív jellegét erősítik. Ez a játék még érzékibb módon jelenik meg a Gázláng című kompozíción, amelynek fekete háttere előtt szinte világítanak a kék csóvák.

Batykó e korai munkáinak izgalmát nemcsak a dekontextualizáltság és a felismerhetőség határán való egyensúlyozás adja, hanem antropomorf jellegük is. És éppen ez az, ami izgalmas kalandot kínál a látogatói tekintetek számára.

Batykó kompozícióit tekinthetjük technicista, geometrikus-absztrakt képeknek, de emberi minőségeket is megláthatunk az általa ábrázolt tárgyakban. 

Az elidegenített emberi jelenlétre utalnak azok a szemétképek is, amelyek már az életmű újabb korszakát jelölik ki. A művész által létrehozott látványok a reális és az absztrakt határán billegnek, és többféle olvasatot engednek meg. Az Arabica című festményen ugyan még felismerni véljük a kávékapszulát és a belőle kihulló zaccot, ám a kompozíció szertelensége, a különféle fakturális játékok kozmikus tájképpé alakítják a látványt.

Mint Fehér Dávid fogalmazott: „A szeméttelepek olykor elhagyott világtájnak, ősrobbanás utáni absztrakt csataképnek tűnnek.”

Ezt az újabb burjánzó, már-már barokkos jellegű időszakot Batykó a hollandiai éveit követően hagyta mögött. Szeretett volna visszatérni a letisztult, geometrikus irányhoz, ami a diplomázás után jellemezte a festészetét. Ekkor is szerencsés véletlen folytán talált rá a témájára. Egy hosszú autóút alatt felfigyelt a kamionok hátsó ajtajaira, amelyekre aztán az újabb kompozícióit építette. A minimalista sorozat homogén hátterein megjelenő geometrikus formák, absztrakt jelek és élénk színű keretek feszes kompozíciókká állnak össze.

A következő alkotói periódus munkái a King Size festményei, amelyek inspirációs forrásai egy németországi papírgyár (Batykó akkori műtermének helyszíne) cukorka-, csoki- és fogkrémcsomagolásai voltak.

Ezek a festmények visszautalnak az alkotó korai időszakára, de a kompozícióiba beépíti a Kamionok című sorozatban elért eredményeit is. És itt is feltűnnek a csomagolásokról már ismert jelek, a vonalkodók és egyéb feliratok.

A sorozat, amelynek egyik legerősebb darabja a csokipapír csomagolását felhasználó Slim Jim, a pop art felé közelíti az alkotó pályáját. Ám az ő munkáit kiábrándultság hatja át, a fogyasztói társadalom és a túlglobalizált világ kritikájaként is érthetők. Ebből a szempontból izgalmasak az Ábelesz-Kóbelesz vagy a Gömböc, amelyek Roy Lichtenstein képregényszerű munkáit idézik, ám mellőzik azok üdeségét, könnyedségét, és a kapitalista gazdasági modellből való kiábrándulást közvetítik.

Innen már csak egy lépésre vannak azok a kompozíciók, amelyek első pillanatban a számítógépes monitorokon megjelenő képekre emlékeztetnek. Aztán ha közelebb megyünk hozzájuk, festői minőségükre is fény derül.

Ezek a munkák bravúros játékot űznek a befogadóval. Kellő távolságból figyelve a digitális képernyők homogén ábráit ismerjük fel rajtuk, közelebb lépve viszont a kompozíciók festőiségét erősítő fakturális játékokra derül fény. A visszakaparások és -csiszolások, a festékrétegek összegyűrése, a felület különféle roncsolásai olyan látványt alkotnak, amely folyamatosan stimulálja a nézői tekintetet.

Ezek a festői minőségek azért is jelentékenyek, mert a képalkotás legalapvetőbb kérdéseit feszegetik.

Batykó festészeti gesztusai, a felületek érzéki minőségei válaszokat kínálnak arra a kérdésre, hogy miként lehet a korunkat a festészet nyelvére lefordítani, valamint a festészeti tradíciót továbbgondolni.

A kiállítótér végén szerepelnek Batykó azon munkái, amelyek az elmúlt években készültek, és megalkotásukhoz felhasználta az általa létrehozott festőgépet.

Az Alert, a Scream és a 3 Letters triptichonná alakulnak a térben. Szakralitásukat az adja, hogy kérdéssé teszik ember és gép viszonyát.

Batykó e képek megalkotása során géppé alakul: miután felső terükben tökéletes pontossággal megfestett digitális képeket reprodukál, a vászonra felfestett kép festékrétegét az általa létrehozott eszköz lekaparja. A festőgép továbbtolja a feltorlódott festékrétegeket, így a kompozíciók alsó terében szellemkép jön létre.

Batykó így magyarázza: „Én felfestem az eredeti képet, és az autonóm festői gesztust kiutalom egy eszköznek.” Fenyvesi Áron hangsúlyozza ennek a jelentőségét: „Ezzel a technikával egy hibrid művészidentitás jön létre”. A géppé váló alkotó és az emberi tulajdonságokkal felruházott gép a művész szerepét teszi kérdéssé az átdigitalizálódott korban.

Bár Batykó tartózkodik a direkt utalásoktól, természetesen az ő művészetére is hatnak az aktuális társadalmi történések.

A 3 lettersben például jelen van a Black Lives Matters, az Alertben felismerjük a pandémia következményeit, míg a Hocus Potusban elég egyértelműen fel lehet ismerni Donald Trumpot. Ez utóbbi igazolja, hogy Batykó képei nem mentesek a humoros felhangoktól sem.

Batykó Róbert Zoompark kiállítása a Paksi Képtárban február 27-ig látogatható.

Fotók: acb Galéria/Tóth Dávid