A Gaiában Tárnok Marica, Gergye Krisztián egyik állandó alkotótársa visszanyúl eredeti, bábművész szakmájához, és rendezőként, illetve főszereplőként mindent elmesél a bábok démonikusabb arcáról, amit csak tud. Nagyon virtuóz és erős atmoszférájú ez az előadás, egyetlen gyengesége, hogy dekadenciája egy idő után nem csak lehangoló, de kiszámítható is, csoda helyett inkább csak elszánt varázslás zajlik.
Először is érdemes felfejteni a nyilvánvaló kódokat: Gresó Nikoletta fekete ruhás, bebugyolált arcú figurája, akinek kezéről vékony zsinegek lógnak, maga a bábos archetípusa, a báb pedig, ki lehetne más, mint Tárnok Marica. Vagyis eleve egy olyan, többfedelű szerkezetben vagyunk, ahol a bábos maga is nem más, csupán egy elszabadult báb. És ott van még a főszereplő képmása, vagy méginkább, levetett bábja: egy életnagyságú papírmasé szobor, mely valahol félúton van egy Willendorfi Vénusz-utánzat, és az Édes szívem, ribanc vagy ruhaként felvehető, rengő testprotézisei között, nem véletlen, hogy Gresó Nikolett arctalan lénye bele is bújik majd, és Tárnok Marica mellé hever hasonmásként. Akad még egy olyan életnagyságú báb, mely egy csillogó lábprotézisből születik meg, melyet a főszereplő egy derékig érő színpadon "felcsatol" magára, majd hozzátoldja a szükséges folytatást is: egy mellkasröntgent, egy vörös kóc-parókát, és belső szervek helyett egy zsáknyi színes labdát. Apró geg, hogy a műlábak egyikén tűsarkú, a másikon balettcipő van, így mindkét szerepkör (a vamp és a balerina) is mímelhető velük: a könnyed spárga éppúgy, mint a buja láblóbálgatás. Sokféle maszk is felbukkan: például egy furcsa, baljós, fejre húzható fekete madármaszk, egy commedia dell'arte-beli maszk, egy lornyonként az arc elé tartható aranyszínű, keleti ördögmaszk, de álarccá válhat a fekete, arc elé húzott ruha is, a kendőbe bugyolált, szellemárnyként ható arc vagy a kócos, arcot eltakaró paróka is. Az aprócska bábok is sokan vannak, egyrészt van egy, a főszereplő által megszült, majd felaprított bábu, aztán egy fejjel lefelé lógó voodoo-alak, mely két hosszú pálca közé van kifeszítve, vagy egy emberpár, mely egy hosszú bot két végén billeg, és végül egy aprócska marionettbáb, mely lezárja az előadást.
Érdemes megnézni a szerepeket, melyekben a főszereplő belebújik: az elsőre maga a cím utal, Gaia, vagyis földanya, a másodikra a Willendorfi Vénuszra hasonlító, életnagyságú szobor, adódik persze a meséjébe belegabalyodó mesemondó asszony és a bábos figurája, aki kényére-kedvére mozgatja-kínozza az összes aprócska bábut, aztán előugrik egy dizőz-imitátor, szőke parókában és neccharisnyában tátogva, és ne feledkezzünk meg a korábbi Gergye-darabokból ismert gonosz anyáról sem, aki jelen esetben különféle tárgyakat és bábukat szül, elringatja az egyiket, majd egy baltával dühödten felaprítja. Fontos szerep még a gólem, a hatalmas test, amit más mozgat, vagy még egy változat ugyanerre, a bábos, akit bábként rángatnak. De ugyanígy bevillanhat Hoffmann Olympiájának szatirikus verziója is, a tökéletes, gépesített táncosnő, az igazira megszólalásig hasonlító emberautomata. Gergye Krisztián koreográfiájára az jellemző, hogy Gresó Nikoletta kifejezetten aprólékos, szögletes, stilizált mozgását Tárnok Marica látványosan lemeztelenített testi jelenléte ellenpontozza. Olykor elég csak a hatalmas has rengése, két lebegő mell, vagy a gigantikus combok látványa, melyet felerősít, hogy a szereplő arca sokszor el van takarva. Kicsit ambivalens érzésem van attól, hogy Tárnok Marica teste ismét látványosságként van a közönség elé tárva - mint a Gergye darabokban oly sokszor - kitéve nevetésnek, csodálkozásnak egyaránt. Nyilván ez egy közös döntés, mégis, valahogy szeretetlennek érzem ezt a fajta lecsupaszítást, mely többnyire valami romboló, de legalábbis minimum nevetséges szereppel jár együtt.
Bár sok szöveg nincs az előadásban, ami van, az elég érdekes, még ha kissé repetitív is. Tárnok Marica a népmesei számok ismételgetésével indít, a háromból hét, a hétből kilenc kerekedik, aztán később mintha egy mese kezdődne el újra meg újra, de a "Hol volt, hol nem volt"- kezdet sosem bontakozik ki igazán. Egyszer magára a mesélőre vonatkozik: "Hol voltam, hol nem voltam...Hol vagyok, hol nem vagyok...Hol leszek, hol nem leszek", de az is megtörténik, hogy ez a szokványos meseindító mondat elemeire esik szét, összekeverednek a szavak, egyes szavak véletlenszerűen hangsúlyossá válnak, mások jelentésüket vesztik, és csak kiürült, motyogva vagy szinte sírva ismételgetett hangalakjukat hagyják maguk után. Tárnok Marica rákezd egy nagydarab mesemondó asszonyról szóló önvallomásnak tűnő monológba is, de ebből sem születhet mese, mert azt úgymond ellopták. Vagyis egy nem létező mesében vagyunk mindvégig, egy elmesélhetetlen, szavakon túli mesében, így aztán érthető, hogy gyakran inkább az artikulálatlan hangok, a nyögések, apró sikkantások és nevetgélések, de leginkább az elfúló lélegzet zajai dominálnak.
