Spiró György Malaccal teljes éveink című, hamarosan megjelenő kötetében három esszét ad közre. A címadó írás a ’60-as évek Eötvös Collegiumának belső szokásairól, mindennapjairól, illetve a diákokat körülvevő társadalmi közegről szól, az ezt követő esszé 1989-cel foglalkozik, a harmadik pedig a jelen politikai-társadalmi kilátásait veszi számba. Beszámolónk a Magvető kiadó online könyvbemutatójáról.

Spiró György négy évet töltött az Eötvös Collegiumban. Az erről az időszakról szóló esszét az ELTE Alumni felkérésére írta, ennek alapját saját emlékei mellett levéltári anyagok és kollégiumi társaival készített interjúk adták. „Rájöttem, hogy ezek az évek nincsenek megírva igazán. Fél évig kutattam a témát, mert ugyan van valami irodalma, de nincs annyira feldolgozva, mint a Collegium megalakulása utáni első nagy korszak.”

Akadnak közszájon forgó történetek. A kollégiumot az
1940-es évek végén bezárták és diákszállót hoztak létre a helyén, erről –
többek közt – Réz Pál is írt – jegyezte meg Spiró György. Az író hozzátette: a
volt kollégisták emlékeivel megjelent Lustrum című kötet érdekes
történeteket idéz fel ebből az időszakból. „A lustrum latin kifejezés,
jelentése öt év, és mivel én csak négyet töltöttem a kollégiumban, az én
emlékezésem nem szerepel ebben.”

A beszélgetést vezető Szegő János szerkesztő viszont felidézett egy részletet Galántai Ambrus emlékezéséből, amelyben Spiró György szerepel. „A Spiró él-hal a botrányokért. Író akar lenni, és ahhoz nem elég, ha valaki megtanul írni, szükség van a figyelemfelkeltés nyers és cizellált technikáira egyaránt. A Mikulás-műsor csasztuskáiban többeket föláldoz egy-egy poén oltárán: a Csizmadia Sanyi „kisámfázza” a szerelmét, ország-világ elé tárja Bollók Jancsi gáláns úri kalandjait, ez utóbbit menyasszonyának és későbbi feleségének jelenlétében. Jobbra-balra dőlünk a csillapíthatatlan röhögéstől. Ebből a fiúból igazi író lesz, akárki meglássa! Az érintettek az öklüket rázzák.”

Spiró György kérdésre válaszolva úgy fogalmazott: „nem magamat akartam megtalálni, hanem azt a világot akartam felidézni, amelyben éltem, hogy milyen is volt a ’60-as évek második fele. Az emlékeim – valamint a kutatásaim és az interjúk is – arra mutattak, hogy más volt, mint ahogyan utólag láttatják. Például – ami nekem nagyon fontos – nyoma sem volt a népi–urbánus ellentétnek. Fel sem merült, hogy szellemi, lelki ellentét lenne a hagyományokhoz így vagy úgy viszonyuló emberek között.”

Spiró György szerint ennek az ellentétnek a kiélezése
a ’70-es, ’80-as években politikai manipuláció volt. „Arról szó volt, hogy a
magyar hagyományból mindazt, ami hasznos, előremutató, azt fel kellene eleveníteni,
arra építeni kellene.” Az író megjegyezte: az Eötvös Collegium fantasztikus
könyvtárral rendelkezett, amelyhez a diákoknak szabad hozzáférésük volt.

Ami az alkotó szerint meglepő volt, hogy 1967-68-ban létrejöhetett a kollégiumok szövetsége, amely – nem nagyon titkolt módon – egy KISZ-ellenes szövetség volt. „Vittük körbe, mi, bölcsészek elsősorban az irodalmi programokat, a képzőművészek kiállítást szerveztek, nagy volt a pezsgés, aztán a hatalom kapcsolt, és a szövetség nyakára lépett.”

Politikailag is érdekes időszak volt, 1969 tavaszán
érdekes mozgolódás támadt a bölcsészkaron, amelyben a kollégisták vastagon
benne voltak – tette hozzá. „Egy tizennégy órás küldöttgyűlés végére
leváltottuk a KISZ Bizottság tagjait, a saját embereink kerültek a helyükre,
amitől érdekes módon a szervezet elkezdett normálisan működni.” Az író
elmondta: az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után azt lehetett várni, hogy
mindennek vége lesz, és jön a sztálinista keményvonal. Mégsem így lett,
elindult valamiféle erjedés, ami egybeesett a kulturális nyitással, amit
világszerte tapasztaltunk.”

Spiró György úgy vélte: a társadalmi mobilitás a hatvanas években sokkal nagyobb volt, mint mostanság, nem volt egyszerű egyetemre kerülni, de nem is volt lehetetlen. „Rendkívül nagy hátrányt jelentett vidékről a fővárosba kerülni, mert nem volt meg a szükséges kapcsolati háló. Tehetséges vidéki gyerekek adták föl, az egyetem elvégzése után nem voltak lehetőségeik, így visszamentek vidékre és nem a tehetségüknek megfelelő pályát futották be.”

Az író megjegyezte: voltak köztük olyanok, akik bekerültek a politikába – hiszen az Eötvös Collegium elitképző intézmény volt – , és bár nem létezett a későbbi értelemben vett politika, káderekre mindig szükség volt. „Sokan belepusztultak ebbe, és akadtak, akik helyt álltak. Békekorszakban éltünk, de ebbe a békébe bele lehetett dögleni hosszú távon. Ez volt benne különösen nehéz.”

Spiró György a könyvbemutatón felolvasott egy rövid
részletet, amely egy kettős születésnapi ünneplést elevenített fel, ahol
felolvastak egy a Kari Híradó paródiájaként készült Harakiradót. Később
kiderült, hogy a titkosszolgálat vélhetően rögzítette a társaságban elhangzottakat,
ennek gyanújától megrettenve hazaérésükkor első dolguk volt elégetni a paródia
egyetlen gépelt példányát.  „Őrült
mennyiségű adatot tároltak, hogy legyen elég anyag, ha megrendezik a következő
pert. Szorgos munkálkodásuk pontosan annyira volt ésszerű, mint az, hogy
elégettük a paródiát: réges-rég a koholmányok gyártása volt divatban, ahhoz
pedig a tények feleslegesek. Amiből az a tanulság, hogy mind a hatalom, mind a
nép elavult kategóriákban gondolkodik, és nem képes lépést tartani a korral.”

Az író arról is beszélt, hogy néhány éve – egy
tervezett darab ötlete miatt –kikérte a rá vonatkozó megfigyeléseket a
Történeti Levéltárból, ám nagyon kevés anyagot kapott, mert ezek egy részét
állítólag megsemmisíthették.

Spiró György mesélt az Eötvös Collegium orosz nyelvű könyvtáráról, s megjegyezte: a magyarok közül elsők közt olvasta Bulgakov egy szovjet folyóiratban két részletben publikált A Mester és Margaritáját. „Egy orosz szakos tanárunk előzetesen jelezte a megjelenést, sorban álltunk érte négyen, mert attól féltünk, hogy bevonják. Amíg egyikünk olvasta, a többiek lent cigarettáztak, és várták, hogy folytathassák.”

Hozzátette: magyarul csak később jelent meg a könyv Szőllősy
Klára fordításában. Bulgakov özvegye Magyarországon járt akkor, s elérte, hogy
a teljes szöveg megjelenjen magyar nyelven, a szovjet cenzúra által kihúzott
részek is. Később erre hivatkozott a szovjet kiadásnál, hogy lám, egy
szocialista országban a ’60-as évek végén már megjelenhetett a teljes regény. „Nagyon
tanulságos megnézni, hogy a cenzor milyen jóindulatú, irodalombarát ember
lehetett, mert ha már valamit ki kellett belőle húzni, egészen lényegtelen
részeket vett ki. Ez kicsit rávilágít a rendszer működésére. Magyarországon is
szovjet típusú cenzúra működött, a szerkesztők egyben cenzorok is voltak,
miközben igyekeztek óvni a szövegeket.”

Az 1989-es és napjainkban játszódó esszékkel kapcsolatos
felvetésre az író úgy fogalmazott: „nem hiszem, hogy pesszimista lennék. Általában
trendekben gondolkodom, hosszú távú történelmi, társadalmi és közgazdasági
folyamatokban. De nem vagyok vátesz.”

Egy technikailag fejlett középkor felé tartunk – tette
hozzá, és megjegyezte: társadalomtudósok már évtizedekkel ezelőtt írtak erről. „A
jelek nem arra mutatnak, hogy a gazdagon fejlett individuumok szabad szövetsége
következik, hanem a technika által minden eddiginél szorosabban megfigyelt
tömegember elterjedése.” A technológia tovább fejlődik, de ez nem párosul a
szabadságjogok kiterjedésével.

A rettegő közép című
esszében „azon tűnődtem el, mitől van az, hogy a társadalom boldogan tűri és támogatja
a hatalom által ráoktrojált eszméket. Ez a kérdés természetesen már a ’30-as
években felmerült. Két író vetette fel: a horvát Miroslav Krleža, valamint József
Attila, aki – a prózai írásainak két évvel ezelőtt megjelent kritikai kiadásának
tanúsága szerint – a ’30-as évek közepén feltette a 20. század talán
legsúlyosabb kérdését: mitől van az, hogy a munkások a fasisztákra és a nácikra
szavaznak. Mert ez történt Németországban és Magyarországon is.”

Ma már nem lehet klasszikus munkásosztályról beszélni, de a demokrácia szavazóbázisa ma is a középréteg, amelyiknek van mit vesztenie, amelyik fél és szorong. Így is nevezik őket: a szorongók. Az a kérdés, hogy ők hova szavaznak – jegyezte meg. „Azt látjuk, hogy a középréteg olyanfajta gondolkodással rendelkezik, mint amilyennel a húszas, harmincas években Európában rendelkeztek.”

Nyitókép: Gálos Viktor