Prokofjev monumentális operáját korábban sosem állították színre Budapesten (és 2021 előtt Genfben sem). Mitől aktuális ez az anyag itt és most?
Tolsztoj regénye ifjúságom óta velem van. Tizenöt éves lehettem, amikor először olvastam, majd néhány évvel később az egyetemen megint elővettem. Minden alkalommal másképp nyűgözött le, de elsősorban a humanizmusa fogott meg: a társadalomban leírt változások, Tolsztoj filozófiai eszmefuttatásai, illetve a figurái, ahogy szeretik és gyűlölik egymást. Talán ez utóbbi a legérdekesebb számomra. Amikor legutóbb, a pandémia alatt újraolvastam, azt mondtam, hogy a Háború és béke, valamint a Don Quijote életre szóló regények. Rendkívül mélyek, nyíltak, sok réteggel rendelkeznek és nagyon emberiek. Az „emberi” is sok mindent jelent. Nem csupán a jóságot, ott van benne a gyengédség, a kegyetlenség, a szeretet, a gyűlölet.
A rendezőnek ki fontosabb: Tolsztoj vagy Prokofjev?
A rendezői folyamatban először jön a regényíró, csak azután a zeneszerző, aki a maga korában készített egy interpretációt. De hát minden művészi forma interpretáció, amióta csak az ősember bölényeket festett a barlang falára. Prokofjev zenéje átható erejű: az, ahogyan a szereplőit vizsgálja, sok teret enged annak, hogy szabadjára engedjük a képzeletünket. Ami a színpadon látható, az az én három évvel ezelőtti értelmezésem, amikor erősen foglalkoztattak a társadalomban végbemenő kényszerű változások. Olyan fordulatok, amikhez az emberek nincsenek hozzászokva, és éppen ezért hisztérikusan reagálnak rájuk: őrülettel, önpusztítással, groteszk módon, humorral vagy depresszióval. A munka közben egyébként Luis Buñuel is erősen hatott rám, akinek az összes filmjét szeretem, Az öldöklő angyalt különösen. Prokofjev operája kapcsán azonban természetesen nem az egyháznak és a felső tízezernek tartott görbe tükörről van szó, itt Natasa szabadsága a kulcskérdés. A művészet önpusztítása, amit az előadásban a színházmakett lerombolása jelképez. Általában arról készítek előadást, amit az utcán is látok magam körül. Konkrét üzenet helyett szívesebben mutatok meg gondolatokat, amiket aztán szabadon lehet értelmezni. Montserrat Caballé még fiatalkoromban tanácsolta nekem, hogy őrizzem meg a szabadságomat. Azt mondta: „Imádom az operát: embereket gyilkolhatok, lehet sok szeretőm, következmények nélkül. A színpadon szabad vagyok. Őrizd meg ezt a szabadságot!” Akkor nem értettem, de most már tudatosabb vagyok e tekintetben.
2021 őszén a genfi operában készült el az előadás első verziója. Akkor elmondta, hogy mivel Svájcban nincs háború, ezért a karakterek közötti konfliktusra összpontosított. A mai Magyarországon viszont a háború minden értelemben közelebb van a hétköznapjainkhoz. Ez mennyiben alakította az értelmezését?
Amikor ezt a rendezést készítettem, az ukrajnai háború még nem dúlt olyan intenzitással, mint most. Az emberiség történetében sajnos mindig is voltak összecsapások. Én a magam részéről meggyőződéses pacifista vagyok, és bár nem tudnám elképzelni, hogy bárkit is megöljek, el kell fogadnom, hogy ez mégis az emberi természet része. A génjeinkbe van kódolva. Vannak sejtek, amik önpusztítók, és vannak öngyilkos csillagok is. A világmindenségre reflektálunk, és az tükröződik vissza bennünk.
Volt, aki szerint a struktúrája miatt Prokofjev operáját inkább Béke és háború címmel kellene játszani. Az ön rendezésében is óriási váltás történik az első rész után: hogyan határozná meg a béke és a háború birodalmát?
Az a határozott benyomásom, hogy a társadalmunkban háború dúl, miközben békét tettetünk. Azután pedig ez a háború egyre jobban feltüzeli a külső eseményeket, és a fantázia létrehozza a maga külső háborúját, ami egyben valóságossá is válik. Az élet is csupán egy díszlet, ami aztán elpusztul: ennek jegyében mi sem realista módon ábrázoljuk a folyamatot. Fantasztikus téma a háború és béke: a béke az, amire vágyunk, de a háború az, amiben élünk. Tolsztojjal jókat lehetne beszélgetni ezekről a kérdésekről. Találkoztam is vele, igaz, csak az álmaimban: sokat álmodom azzal, amivel foglalkozom vagy amit éppen olvasok.
A librettóban sok valaha élt történelmi alak feltűnik. Az alkotófolyamatban kell azzal foglalkozni, kik voltak ők és mit csináltak a valóságban?
Jól ismerem a történelmi alakokat, de nem a valóságban élt szereplőknek akartam őket megfeleltetni. Ez egy opera, az élet maga, nem pedig egy kosztümös történelmi film. Inkább a hatalom, a téboly, az emberek iránti empátia hiánya volt az, ami ezeknek a figuráknak az esetében foglalkoztatott. Egyébként mindegyik szereplőt imádom, mélyen együttérzek velük. Andrejjel és Pierre-rel is, az egész közösséggel. Minden emberrel, aki próbál ebben a fantáziában élni, és a háború a saját elméjükben éri utol őket.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást az opera színrevitelekor?
Akkoriban a Covid miatt aggódtunk, végtére is sokan vannak a színen, ez pedig Genfben az első bemutató volt a lezárások után. Ezt leszámítva a technikával voltak mindig gondok, de megnyugodva láttam, hogy Budapesten minden sokkal olajozottabban mozog, mint Svájcban. Van még valami, ami miatt fontos számomra az a próbafolyamat: ez volt az első rendezésem, ahol a fiam, Adria is végig velem volt. A svájci előadás nagyon nemzetközi produkció volt, az énekesek többségében Oroszországból és Ukrajnából érkeztek. Budapesten viszont sok tekintetben egy összeszokott társulattal van dolgunk, ami azért jó, mert az énekesek integráns alkotói az előadásnak. Belőlük, az ő viszonyaikból is épül a produkció, sosem csak robotként hajtják végre az utasításokat. Én nem így dolgozom. Mi állandóan „teniszezünk”: egymásnak adogatjuk az ötleteket és együtt haladunk a cél felé.
Oláh András, Jászay Tamás
Nyitókép: Kisbenedek Attila /AFP
Az interjú az Opera Magazin 2022 téli számában jelent meg.
