"Nem sejtjük, mi az erőnk, mi a gyengeségünk."
Jeles András
Az előadás előtt azt mondta nekem egy kritikus ismerős - kedveskedve, hányavetin -, hogy "megvág", ha a Hólyagcirkuszról rosszat merek írni. Ez az epizód nem gátol meg abban, hogy érzékeljek - és az alábbi írásban érzékeltessek - némi diszkrepanciát az előadás és létrehozói között. Arra is alkalmas az említett figyelmeztetés, hogy kiemeljem: a Hólyagcirkusz társulatának komoly rajongótábora akad. Jogosan.
A társulat 1997-ben jött létre, igen sajátos műfajt űz: cirkusz-színház-mozgás-opera-sanzon egyveleget. Darabjaikat jellemzi valami reneszánsz zamat, melyet azért a századelő képi világa olykor-olykor kibillent. Szőke Szabolcs vezetésével tehetséges zenészekből és olykor tehetséges színészekből áll a társulat. A társulatvezető által írt (háttér)zenét maguk gyártotta, faramuci, zseniális hangszereikkel adják elő, melyek előadásaikban önálló jelentéseket hordoznak. Különösen büszkék arra, hogy alkotói módszerükből "kihagyták a rendezőt": a közösségi alkotófolyamatban nyeri el végső formáját az adott mű.
A "Kedves ismerősök" című darab azonban nem várt fordulattal Jeles András rendezésében kerül színre a Merlin nagytermében. Jeles alkotó egyéniségének varázsát és erejét nem kell hangsúlyoznom, ezért nem is csoda, ha az első feladat, mellyel a társulat szembekerül, nem más, mint az egyetlen rendezői víziónak való önfeladás. Legalábbis a színlap alapján Jeles András a rendező. Én azt gondolom, hogy ez a feladat nincs teljesen abszolválva. Vagyis - talán a rihegő-röhögő rajongótábor elvárásainak megfelelve - meg-megdöccen az egyébként rejtelmes munka.
Mert kik is volnának a "kedves ismerősök"? Pszichológiai esettanulmányokat látunk - ártalmatlan vagy kevésbé ártalmatlan perverziókat. Az esetek többsége férfi: olyanok, akik öreg, sérült emberekre izgulnak fel, olyanok, akik csak állatokra, vagy olyanok, akik csak női cipőkre vagy halottakra. Akad, akit a "plüss" szó hoz lázba, más pedig csak véres belekre képes onanizálni. Richard Freiherr von Krafft-Ebing esettanulmányai alapján készült az előadás: a 19. század végi orvos a Monarchiában publikált Psychopathia Sexualis címen egy effajta gyűjteményt. Nem mellesleg ő az, aki kitalálta a "mazochista" illetve a "szadista" szakszavakat (utóbbit De Sade nevéből).
Ők volnának a kedves ismerősök? A darab elején és végén egy kis mexikói típusú csontváz-báb jelenik meg. Először körbevilágít, mintegy kikémleli az embereket, és legvégül ő az, aki lámpát olt. Szép sorban, akár egy orvosi rendelőben, megjelennek az alakok, akiket mindig egy megafonba beszélő hang mutat be. Ez a távolság hang és eset között épp annyi, mint a rideg orvosi szemlélet és a tárgyául szolgáló ember közötti tér. Olykor poénokkal tűzdelt, de alapvetően komor ez a felsorolás. Az én benyomásom az, hogy Jeles és a színészek szomorú, szánalomra méltó vagy éppen csodálnivaló szenvedéseket, szenvedélyeket ábrázolnak - olykor összeszorul a szívem, a gyomrom. A legtöbb jelenet igen messze áll a paródiától.
De kik is a kedves ismerősök valójában? A darab elején, közepén és végén is megjelenő kis csontvázfigura azt sugallja, hogy a halálról és valami végzetes hibáról volna szó. S egy helyütt el is hangzik: "a kedves ismerősök" az élők. A halottak ismerősei - mi vagyunk. A dramaturgiai csúcspont ugyanis egy olyan épizód, mely bizonyosan nem az osztrák doktor esetei közül való: Oidipuszt látjuk. Mégpedig egy elsöprő humorú jelenetben, melyben Rácz Attila és - ha jól emlékszem - Nádasi László remekel. A tök béna Oidipusz, véres szemmel (már kiszúrta) tógában álldogál egy létra aljában. Igyekszik követni Szophoklész eredetijét, melyet a létrán álló színész igazi melodramatikus pátosszal szaval. Miközben Tóth Evelyn asszonyi kebleit a csontváznak mint csecsemőnek kínálja, Oidipusz elveszti a fonalat és végül már csak zavartan tátog, míg fent, a létrán álló másik diadalmasan befejezi monológját. Majd minden komolyra vált: a görög rettenetes, rettegő arccal előrelép.
Ebben a jelenetben tolódik el véglegesen a halál felé az addig patologizáló színpadi szándék. Már az előadás elejétől minden ide mutat; éppen az a probléma, hogy a pszichopatológiai eseteknek és az Oidipusz-történetnek tulajdonképpen semmi köze egymáshoz. A freudi elnevezés (Oidipusz-komplexus) csak a szituációból származtatott tetszetős fogalom. Oidipusz nem "vágyott" az anyjára, mint ahogy apját sem akarta megölni. A sors keze és az istenek szeszélye - valamint egy régebbi családi hübrisz - miatt lett saját őrületének martaléka. Jeles és a Hólyagcirkusz társulatának olvasatában a szexuális "elhajlások" épp egy effajta létszemléletre mutatnak rá: kijelölt határokra, egy mások által hozott rend kényszerében való haladásra.
Valami effélét Michel Foucault a Bolondság történetében már megírt, és színpadon is sokszor láttuk. Jeles rendezése, a saját szövegei, valamint Perovics Zoltán ötletes színpadképe azonban feldúsítja a mondandót. A Hólyagcirkusz társulata pazar alapanyag, és határozottan van valami közös Szőke Szabolcs és a többiek világában, valamint Jeles András munkáiban. Szívesen látnék egy kevésbé elcsépelt témát, kevésbé elcsépelt interpretációval. És akkor mi, közös ismerősök se feszengenénk annyit.
