Gyerekként nem szerette az irodalomórákat…

Talán nem tartottam érdekesnek a tananyagot vagy a tanáraimat. Gyakran irodalomtanárként sem tartom érdekesnek az anyagot, a saját óráimat, és nyilván sok diák nem kedvel engem sem. Olvasni viszont olvastam. Mindent. Verseket is.

Hogyan és kik által szerette meg az irodalmat?

Arany, Petőfi, Juhász Gyula, Ady, Kosztolányi, József Attila kísértek végig általános és középiskolás koromban, s a gimnázium végén történelemtanárom, Pókász Endre ajánlására kezdtem ismerkedni Juhász Ferenc költészetével. De előtte voltak még a franciák, Baudelaire-ék meg Nagy László Lorcája.

Mikor kezdett szövegeket írni, és kinek mutatta meg azokat?

Verset írtam már nyolcadikos koromban is meg középiskolában, de nem sokat, s nem elég kitartóan. Főiskolásként Simon Feri barátom kritizálta meg a szövegeimet, s ezt a szokását, szerencsére, azóta is tartja. Elmúltam huszonkettő, amikor Simonyi Imrét és Csoóri Sándort is megkerestem a verseimmel.

Az utóbbi években megjelent verseit olvasva, azok mintha az epika felé hajlanának. Mit gondol erről?

Azt, hogy így van. A lírai epika, vagyis a történetek, történettöredékek versbe írása nem új jelenség, s manapság mintha divat is lenne kicsit. Vagy nagyon. Viszont nem ezért csinálom. Vagy tizenöt éve szólt valaki, hogy erőteljesen mozdulok a próza felé. Pedig akkor még kevésbé látványosan. De amiket írok, versek. Prózaversek.

Amikben gyakran a saját maga történeteit meséli el. Milyen folyamat vezetett odáig, hogy ezek alapján írja a műveit?

Belefáradtam a fellengzős nagyotmondásba. És rájöttem arra, amit elvileg korábban is tudhattam, hogy egy lírikus igazából saját magából, az emlékeiből, hangulataiból, érzéseiből, gondolataiból tud dolgozni.

Egyre hosszabb szabadverseket ír. Minek köszönhető ez?

Nem tudom, így alakult. Mostanában ez áll a kezemre. Amiket írok, újabban nagyobb terjedelmet követelnek. Talán azért is, mert egyre több bennük az epikus mozzanat, meg többször ráfutok a témára, mindig kicsit másfelől.

Idén megjelent a Szabadulószoba című kötete. Számomra ez a kötet kordokumentum is. Ez mennyire volt célja?

Egyszerűen ki akartam próbálni, milyen lehet lírai naplót írni. A világjárvány, amit kezdetben rövidebb lefolyásúnak reméltünk, jó alkalomnak mutatkozott. Mikoriban a korlátozásokat bejelentették, egy fiatal barátommal beszélgettem, s ő javasolta, írjam meg ezeket naplószerűen. Megtetszett az ötlet. Egyébként a kordokumentum helyett talán szerencsésebb a kórdokumentum: hogyan éli meg a pandémiát egy hipochonder?

A Szabadulószoba cím alatt az szerepel: jegyzetversek. Mit jelent az, hogy jegyzetvers?

Ezt a „műfajelnevezést” találtam ki rájuk. Újságíróként, rádiósként szerettem, szeretek jegyzeteket írni, és arra készültem, hogy a járványról is írok jegyzeteket, de aztán ez a lírai naplószerűség lett belőle. Persze jegyzetek is születtek. Az is mondhatnám, vannak jegyzetek, amiket kicsit átpofozva, másként tördelve versként is lehet olvasni. És viszont.

Valahol úgy fogalmazott, hogy az első ciklus – ami egyébként Légszomj cím alatt, ugyancsak Verebes György grafikáival 2021-ben már megjelent – más hangvételű, mint a kötet második fele. Miben különbözik a két ciklus?

A Légszomj magán- és közösségi félelmeink lenyomata, ábrázolása. Talán líraibb. Míg a Szabadulószoba, vagyis a második félidő verseinek beszélője fáradtabb, türelmetlenebb, ingerlékenyebb, cinikusabb.

Borsodi L. László a Helikonban megjelent kritikájában szinte számonkéri a versekben érezhető indulatot, ingerültséget. Mit gondol erről?

Borsodi L. kiváló költő és felkészült kritikus. A „számonkérés” arra vonatkozik, hogy a kötet versbeszélője leteszi a voksot az oltás mellé. Valaki erre kajánul megjegyezte, ilyen az, amikor az oltáspárti költő és az oltásellenes kritikus találkozik… Igazából abban sem lehetek biztos, hogy Laci oltásellenes-e vagy csak az oltásellenesek fölötti pálcatörésemet nehezményezte.

Mint a korábbi verseiben, úgy itt is csak kis betűket használ. Miért?

Írásjeleket használok, így a nagybetűknek semmi jelentőségük. Most azt mondanám, jobban tetszik így a versek írásképe, de lehet, hogy máskor mást feleltem erre a kérdésre.

A szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban tanít. Amikor kap egy kilencedikes osztályt, mivel kezdi a tanítást?

Az első órákon beszélgetünk az irodalomról, a művekről, az azok közötti párbeszédről, viszek be sok példát, érdekességet. Aztán amikor ráfordulunk az ókor irodalmára, a számonkérésekre, ott szóródik a társaság, élessé válnak a diákok közötti különbségek: érdeklődésben, motiváltságban, szociokulturális háttérben.

Mit tapasztal: mennyire olvasnak szépirodalmat a diákok? Egyáltalán szeretnek-e olvasni? Ha igen, mit? Mennyire tudnak olvasni, megértik-e a szövegeket?

Ki mennyit és ki hogyan. Nem lehet általánosítani. Van, aki szenvedélyesen olvas, akár jó irodalmat is, mások, a többség szinte semmit.

Hogyan viszonyulnak a fiatalok a kötelező irodalomhoz? Mi szólítja meg a mostani korosztályt?

Az idei érettségin a memoriterek mellett vagy ellen kellett érvelni. Egy kolléga mesélte, hogy egyik diákja azt hitte, hogy a memoriter kötelező olvasmányt jelent, és töredelmes vallomást tett az írásbeli dolgozatában, hogy életében egyetlen kötelezőt nem olvasott, már A Pál utcai fiúkat sem. Hogy mit olvasunk és ők mit olvasnak, abban gyakran áthidalhatatlanok a szakadékok. És nemigen vannak hidak, kevés az átjárás. Az is lehet, hogy így hatvan körül már őskövületté lettem.

Egyébként ott tartunk, hogy egy viszonylag jó gimnáziumban már egy pár oldalas novellát sem lehet feladni házi olvasmányként, mert akkor a következő órán az osztály nyolcvan százalékának fogalma sem lesz, hogy miről beszélgetünk. „Elemezni” azt lehet, amit a tanár órán felolvas.

Júniusban volt egy néhány napos (összművészeti) íróműhely a Szolnoki Művésztelepen. Milyen céllal szervezték a tábort? Kik jelentkeztek? Mit tapasztalt? Hogyan lehet vers-, novellaírást tanítani?

Turczi István ötlete volt a tábor, hogy próbáljuk meg, talán van rá igény. A jelentkezők nagyon sokfélék voltak, zömmel fiatalok, középiskolások, de hetvenen felüli résztvevő is akadt.

Hogy lehet-e tanítani az írást? Bizonyos dolgokra rá lehet mutatni, hibákra föl lehet hívni a figyelmet, de ha valakinek nincs készsége, tehetsége, érzékenysége, belátása, kitartása az íráshoz, akkor az valószínűleg nem az ő útja. De az ilyen táborokban mindig akad egy-egy ember, néha több is, akire érdemes odafigyelni, aki előbb-utóbb folyóiratban is publikál. Akár az Esőben is.

Eső… Ennek az 1998 decemberében indult lapnak a főszerkesztője, ami eleinte a Parnasszus című folyóirat részeként jelent meg, majd 2000 tavaszán önállósodott, és negyedévente 120-150 oldalon jelenik meg. Mindig fontosnak tartotta, hogy a megyéhez köthető szerzőknek megjelenést biztosítson, s egyszer azt nyilatkozta, hogy kánontörő módon akart lapot csinálni. Mennyire sikerült?

Azt remélem, amennyire lehet, sikerült. A kánontörés ebben a szövegösszefüggésben annyit akar jelenteni, hogy egyfajta minőségelv alapján kapjanak helyet a szerzők a lapban, vagyis ne az határozza meg a válogatást, ki melyik szekér- vagy esztétikai táborba tartozik, kinek ki a barátja. Nem könnyű. Hogy mennyire sikerült, azt mindenki megválaszolhatja, aki kézbe veszi a lapot, s egy picit tájékozott az irodalmi-kulturális dzsungelháborúban.

Milyen viszonyban van a kánonokkal? Mennyiben tekint rá másként értelmiségi polgárként, alkotóként és főszerkesztőként?

Beszélő viszonyban. Persze ez kétoldalú dolog, s mindig vannak kánontagok vagy akár kánonon kívüliek, akik ilyen-olyan okokból utálnak, ignorálnak engem vagy másokat. Szerkesztőként, amennyire időm és képességeim engedik, igyekszem nyitott lenni, szerzőként pedig az az igazi kérdés, hogy a kánonok hogyan viszonyulnak hozzám. Viszonyulnak-e egyáltalán.

A lap összeállításakor milyen szempontok szerint dönt, hogy egy szöveg bekerül-e vagy sem? Hol húzza meg a jó és a rossz szövegek közti határt?

A legnehezebb kérdés az átmenet. A jó és a rossz szövegek között könnyű különbséget tenni, de hogy a közléshatár hol van, azt mindenki másként érzékeli. Például számos írást visszaadtam már, amiket később viszontláttam rangos lapokban. És nyilván ez fordítva is így van. Előfordult olyan is, hogy visszaadtam anyagot, illetve több dolgot is kértem, hogy dolgozzon át az író, s végül máshol jelentette meg, s amikor kötetben újraolvastam a szöveget, meglepődtem, mert sokkal jobbnak éreztem, mint elsőre. Nem voltam rest visszakeresni az eredetit, és összehasonlítani, de nemigen volt benne módosítás. Vagyis az olvasó, szerkesztő pillanatnyi állapota, hangulata is meghatározhatja, miként ítél meg egy írást. Minap például az egyik szerzőnk verseiről beszélgettünk szerkesztőtársammal, Molnár H. Magorral, aki azt találta mondani, hogy valakinek nemrég visszaadtam jobb verseket is. Valamelyikünknek biztos igaza van.

Mennyi kéretlen szöveget kap, és vannak-e köztük gyöngyszemek?

Rengeteg jön kéretlenül. Mondjuk néhányan illetlenül sokat küldenek. Kötetnyi verset, novellát. A kéretlen szövegek többsége rossz, de vannak gyöngyszemek és persze határesetek. Jó néhány szerző van, aki nálunk vagy majdnem nálunk publikált először. Vagyis az elsők között hoztuk az írásait.

Hogyan változtak az alkotói trendek az elmúlt bő két évtized alatt? És ezek mennyire egyeznek az olvasói igényekkel?

Vaskos tanulmányköteteket lehetne erről írni. Persze nem én írnám. Alkotói oldalról mintha manapság többen tudnának korrekt, jó mondatokban fogalmazni, miközben valami fontos hiányzik az írásaikból. Talán éppen az, ami irodalommá tenné őket.

Alkotói trendek? Sokan próbálnak megfelelni valamiféle divatnak, korszellemnek. Me too, ilyenek. De hát az ötvenes években meg Sztálin-himnuszokat és termelési regényt írtak sokan. Jó írók is.

Olvasói igények? Ki se merjük mondani, mennyire megfogyatkoztak az olvasók. De azért még vannak. Ahányan, annyifélék.

Fotók: Illyés Csaba