A pandémia miatt a tavalyihoz hasonlóan idén nyáron is minden színház őrületes tempóban igyekszik pótolni a kiesett munkáit, és gőzerővel készül az új évadra. Veled mi a helyzet?
Ahogy tavaly márciusban egy pillanat alatt kiürült a naptáram, úgy most egy pillanat alatt betelt: szeptemberben, ha minden jól megy, három premierem lesz. Jelenleg az Orlai Produkciós Irodánál a Budapest, te… című zenés revü főpróbaheténél járunk, amelynek 23-án lesz a szabadtéri, ősszel pedig a kőszínházi bemutatója. Ezt megelőzően a Vígszínházban a Szerelmek városát próbáltam, amit augusztusban folytatunk, és közben a Narratíva csoporttal A negyedik elhalasztott premierjét pótoljuk.
Akkor most három teljesen különböző színházban és műfajban mozogsz.
A Budapest, te… szerelmi vallomás a fővároshoz, de nem cukorszirupos, hanem vegyes és reális, kicsit keserédes. A városhoz fűződő viszonyunkról, az itteni életünkről szól: a közösségről, a közlekedésről, a kutyásokról, a kávéházakról; mindenről, amit ez a város nekünk jelent. Kis jelenetek váltják egymást, amelyek például a harmincas, negyvenes évek dalait, aztán a Hungária, Cserháti Zsuzsa vagy az Akkezdet Phiainak számait kötik össze.
Remélem, sokak számára lesz vonzó előadás, már csak a műfaji és a zenei változatossága miatt is. Zöldi Gergely dramaturg és Pelsőczy Réka rendező fűzte egységbe a különböző elemeket. Ahogyan végigmész a Duna-parton, és a klasszicista épületek meg a Bálna és a Vásárcsarnok állnak egymás mellett, számomra olyan ez az előadás: mint egy gyorsan forgó-villódzó óriáskerék. Mindannyian több szerepet játszunk benne. A jelenetek helyzetgyakorlatoknak vagy villámtréfáknak nevezhetők, azzal az úgynevezett esti humorral fűszerezve, aminek szerintem mindig fontos szerepe volt a fővárosiak identitásában. Rövid kis esszenciái a budapesti életnek, és az előadásnak inkább kavalkádjellege van, minthogy szerepíveket formálnánk.
Budapesti vagy? Milyen a viszonyod a városhoz?
Teljes mértékben az vagyok, a viszonyom azonban változóban van hozzá, ami azzal függhet össze, hogy haladok előre a korban, ezért a nagyváros nyújtotta lehetőségeket és szolgáltatásokat már kevésbé használom ki, a hátrányait azonban – a zsúfoltságát, a zajt, a rossz levegőt, a városban megrekedő nyári forróságot – egyre inkább érzem. Pár éve elindult bennem a kifelé mehetnék, de a munkám – még akkor is, ha nem csak feltétlenül Budapesten dolgozom – ide köt. Ez a centrum, innen indul a „csillagtúra”. De egyre jobban vonz a természet, a pandémia alatt a kríziskezelés részeként elvégeztem egy gazdálkodással kapcsolatos képzést is, úgyhogy a budapesti identitás egyre inkább másodlagossá válik, legalábbis egyelőre fejben.
Egyszerre több szerepet szeretsz játszani, vagy szívesebben viszel végig egy karakterívet?
Nem az van, hogy jobban szeretem az elmélyülős, nagyobb ívű szerepeket, hanem úgy gondolom, hogy azokban jobb vagyok. A villanásnyi szerepekhez valami olyan magabiztosság és humorérzék kell, ami, sokszor úgy érzem, nekem nincs meg. Per pillanat azonban rettentően élvezem a próbákat, mert nagyon örülök, hogy egyáltalán van színház, és megint lehet dolgozni. Ez olyan energiákat mozgósít bennem, amelyek feledtetik, hogy vannak kételyeim magammal kapcsolatban. Nagyon jó és a szívemhez közeli csapattal dolgozhatom, akik mellett az embernek nincs oka a nehézségeivel foglalkozni, hanem belemerülhet a nagybetűs játékba.
Milyen csapatok állnak hozzád közel, mi kell ahhoz, hogy jól érezd magad valahol?
Az elfogadó, nyitott, kíváncsi emberek társaságát élvezem. Hat éve vagyok szabadúszó, ezért az elmúlt évek munkái során kevés alkalmam volt „megérkezni” egy-egy helyre. Szerencsém, hogy ennek az előadásnak a szereplőit régebbről ismerem; tudom, kinek a szemébe fogok belenézni. Persze megvan az izgalma, amikor az ember ismeretlen helyre érkezik, számomra mégis fontos támasz, ha nem a nulláról kell bemutatkoznom, és nem szükséges bizonyítanom, hanem belevethetem magam a játékba.
Lételemem egy saját rendszer, ugyanakkor nyitott vagyok új műfajokra, irányokra, gondolatokra.
Megrövidíti magát az ember, ha a bevált formákba zárkózik. Szerencsémnek tartom, hogy a rendezők kíváncsiak rám annyira, hogy új produkciókba hívjanak. Nagy dolog, hogy fiatalabb alkotóknak is eszükbe jutok. Harminchat évesen most kezdek először olyan helyzetekbe kerülni, amikor nálam fiatalabbak diszponálnak felettem.
A másik két darabodra utalsz?
Konkrétan mindkettőre. A Narratíva csapatával A negyedik – Dante poklát Hegymegi Máté rendezésében visszük színre a Jurányiban. Fantasztikus alkotó, szeretem az előadásait, a gondolkodásmódját. Ő is a fiatalabb generációhoz tartozik. Nem mintha akkora életkori különbségekről beszélnénk, de mégis érzékelem, hogy naprakészebb, frissebb, kísérletezőbb, mint én. Erre nagyon jó rákapcsolódni. Ugyanez elmondható a készülő vígszínházi produkció, a Szerelmek városa gárdájáról is, ifj. Vidnyánszky Attilával és Vecsei H. Miklóssal az élén. Velük kapcsolatban is igaz: rettentően izgalmas, hogy egy számomra új színházi nyelvvel találkozom.
Hogyan kerültél a Vígszínházba?
A gondterhelt májusi délutánok egyikén – amikor már tényleg nehéz volt meggyőznöm magam, hogy bármiből is kisülhetnének jó dolgok körülöttünk –, egyszer csak megcsörrent a telefonom, és Rudolf Péter hívott. Az első kőszínházi munkám, amelyben gyakorlatosként vettem részt a Centrál Színházban, egy Woody Allen-darab, a Central Park West volt, abban játszottunk együtt. A mai napig műsoron van – ez azt jelenti, hogy tizenöt éve. Jómagam hat évig alakítottam benne a fiatal lányt, és ez volt az egyetlen előadás, amelyben több mint százszor léptem fel.
Ott találkoztam Péterrel. Azt nem tudom, miért engem hívott most erre a szerepre a Vígszínházba, de a szakmai életem nagyon szerencsés pillanati közé tartozik ez is. Sok meseszerűen szerencsés fordulat volt a pályám tizenöt éve alatt, ez is egy ilyen. Miközben elkezdtem azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy a pandémiának, az önmenedzselésre való totális képtelenségnek és az átalakuló struktúrának köszönhetően könnyen kikophatok a szakmából, egyszer csak olyan lehetőséget kaptam, ami minden szempontból megmozgatott. Megtisztelve érzem magam.
Honnan jön a kedvességgel párosuló szerénységed?
Középső gyerek vagyok, ami sok mindent megmagyaráz, talán ezt is. Egy kicsit mindig kevesebb vagy több gumicukor jutott, vagy el kellett csennem a testvéremtől, vagy ők csenték vissza tőlem, hogy kiegyenlítettek legyenek a viszonyok. Soha nem álltam önmagamban, hanem vagy az öcsémhez, vagy a nővéremhez képest, vagy hárman együtt léteztünk. Ha két testvér mellett nevelkedsz, az együttműködésre és arra tanít, hogy a viszonyok és helyzetek változók, ezért
nem az a fontos, hogy te éppen milyen vagy, hanem hogy együtt milyenek vagytok.
Nem szoktam azzal foglalkozni, hogy mennyire vagyok elismert, inkább a munkára koncentrálok, és ami időm azon kívül adódik, azt mással töltöm. Hosszabb távra gondolkodom a szakmámban – ha megadatik rá a lehetőség –, ezért olyan mindegy, hogy pillanatnyilag milyen sikerek vagy kudarcok érnek, mert ez mind együtt számít. A celebritás távolabb már nem is állhatna tőlem, bár nem ítélek el senkit, aki nálam hajlékonyabb ebben az ügyben.
Szégyenlősség is van benned.
Az van! Régen azt mondtam, ez nem feltétlenül színésztulajdonság. Korral járó dolog, hogy az ember kicsit kevesebbet foglalkozik magával és többet a környezetével, így a színésztársaimon is látom, hogy a szégyenlősség nem feltétlenül idegen egy színész lelkületétől. A színpadi létben viszont el kell engedni, mert ott már hátráltat.
A visszafogottság talán a zenei tanulmányaimból ered. Fontos a viszonyom a hangszereimmel, amelyeken különböző szinteken játszom. A zongora az alaphangszerem, a fuvola már kissé távolabbi, mégis közeli ismerős, amin pedig szeretek, de inkább még csak tanulok játszani, az a cselló. Zenetagozatra jártam, tíz évig tanultam zongorázni, és megszoktam, hogy a hangszereken való gyakorlás időt, türelmet és alázatot igényel. Tudom, mi a munka súlya egy produktumban, és hogy nincs helye fellengzősségnek. Az első zenésszínész-osztályban végeztem a színműn. A Chicagót úgy csináltuk meg, hogy a zenei kíséretet is mi adtuk, mindenki játszott valamilyen hangszeren. Tizenöt éve használom azt a tudást, amit ott szereztem meg, és a mai napig sokat profitálok abból, hogy nem csak azt tudom, hogyan kell középre állni, és elénekelni egy dalt, aztán büszkén hátradőlni, hogy ezt jól odatettem.
Milyen feldolgozásban adjátok elő a Narratíva csoporttal a Negyedik – Dante poklát?
Peer Krisztán, Garai Judit és Hegymegi Máté dolgozta át a művet Nádasdy Ádám fordítása alapján. Izgalmas, együtt gondolkodós munka volt. A pandémia miatt sokáig csak Zoomon tudtunk találkozni. Sokat beszélgettünk a bűnről, a bűntudatról, a büntetésről, az erkölcsről, a vallásról és annak hiányáról. Úgy érzem, mintha teljesen őrült világban élnék, és próbálom tetten érni, mi változott meg, hol romlottak el a dolgok, mi nincs rendben. Megnyugtató volt azzal szembesülni, hogy nem egyedül gondolom így, és érdekes volt a kérdést a keresztény erkölcs talapzatáról, mégsem szakrálisan vizsgálni.
Átszűrtük magunkon ezt a remekművet, hogy rájöjjünk, milyen jelentést hordoz a ma embere számára. Van-e egyáltalán büntetés ebben a mai világban, vagy különösebb következmények nélkül lehet tenni bármit egészen addig, míg ki nem derül, hogy bizonyos fizikai törvényeknek mindenki alá van vetve? Hegymegi Mátéra csodálatosan egyszerű, ugyanakkor találékony, számomra lenyűgöző esztétikájú színházi formanyelv jellemző. Egy másik nagy találkozás ebben a produkcióban Tarr Bernadett zeneszerző, akinek a minimalista zenei világa nagyon közel áll a szívemhez. Ráadásul mindhárom hangszeremet használom az előadásban, és énekelek is. Ez ritkán adatik meg egy színésznek, hálás vagyok érte.
Sikerült megfejteni, mi romlott el a világban?
Van megfejtése a darabnak a bűnök ügyében, de ezt nem szeretném lelőni. Tudok vele azonosulni, de ez mégis egy megoldás csupán a sok közül. Több ezer év kultúrtörténete áll rendelkezésünkre, hogy megnézzük, mik az emberi létezés örök problémái. Én mostanában tulajdonképpen irigylem a vallásos embereket, mert olyan stabil hitrendszerrel rendelkeznek, amely könnyebbé teszi számukra a világban való eligazodást. Jómagam empirikusan próbálom kiépíteni a meggyőződéseimet, és kapaszkodót találni. Ez most nehezen megy, és úgy látom, hogy aki bármilyen vallás híve, annak egyszerűbb a dolga. A hitvesztés egységes probléma az életünkben – mondom ezt úgy, hogy nekem van hitem, istenhitnek is nevezhetjük, csak nem kötődik valláshoz. Mégis úgy látom, hogy a vallás térvesztésével egy értékrend is elvész, ami akkor is fontos, ha nem értesz egyet vele, mert legalább tudod, mit utasítasz el. Most azt is nehéz megfogni, mi a gond.
Amikor fájdalmas szerepeket játszol, hogyan dolgozod fel az alakítás okozta traumákat?
Inkább fordítva van: segítség a szakmám ahhoz, hogy a traumáimat feldolgozzam. Amikor nagy sorstöréssel foglalkozik az ember a színpadon, akkor a saját apróbb fájdalmait is értelmezi, feldolgozza általa. Felszabadító erejű bizonyos súlyos élethelyzeteket eljátszani, mert akkor az ember kisírja, kiordítja magából a vélt vagy valós, még jelen lévő vagy már feldolgozott traumát, ami kínozza. Az Egy piaci nap, amit a Radnóti Színházban játszunk, a szívem csücske; sok szempontból fontos számomra. 1946-ban játszódik, Závada Pál azonos című regényének adaptációja, a holokauszttúlélő hazatérő zsidók elleni pogromok valós története, nyilván színháziasítva. Számomra ez eleve meghatározóan fontos témakör. Mária, akit játszom, a gyermeke elvesztésével is birkózik, szóval nagyon nehéz játszanivaló, de ezt a bánatot sem viszem haza. Ellenkezőleg, örülök, hogy lehetőségem van ilyen történeteket is elmondani, mert ez a múltunk, ezek vagyunk mi, és ezzel szembe kell néznünk.
Milyen kedvenc szerepeid voltak a pályádon, és van-e szerepálmod?
Gazdag pálya áll mögöttem. Rengeteg fontos szerepet játszhattam, amelyek különböző okokból érintettek meg: az Evita például azért, mert akkora szerep volt, az Egyszer élünk Mohácsi jános rendezésében pedig az előadás egésze miatt. Euforikus élmény volt, és emlékszem: mire a második, a gulágon játszódó felvonáshoz értünk a próbafolyamatban, már az is ott akart lenni abban a jelenetben, akinek a történet szerint semmi keresnivalója nem lett volna ott. Jó volt együtt dolgozni, és ezt fontosabbnak tartom, mint amikor középen állok, és minden fejgép rám irányul.
Arra vágyom, hogy a saját koromat játszhassam,
a korosztályom valódi problémáival foglalkozhassam a szerepeimben, hogy ne kelljen úgy tennem, mintha egy nő szavatossága lejárna adott kor után. Rettentően imponál, hogy Kate Winslet nem engedni retusáltatni a szexjelenetben a hasát vagy hogy Frances McDormand milyen magasról tesz rá, hány éves, azt játssza, amiről mondanivalója van. Globális tendencia – ez nyilván a nőtársadalom helyzetének erősödésével jár –, hogy egyre több nő, színésznő utasítja el, hogy örökké szépnek és fiatalnak kéne maradnia. Arra vágyom, hogy harmincas, negyvenes, ötvenes nők történeteit adhassam elő, ahogyan valóban átélik, átéljük őket.
A nyitóképet Cseke Csilla (MTI) készítette.
