Hester Prynne története újragondolva a Győri Balett repertoárján. A skarlát betű a nagy sikerű Anna Kareninát és GisLt követi Velekei női alakokról szóló romantikus balettjeinek sorában, amelyek, mint mondja, különösen közel állnak a szívéhez.
Egy-egy népszerű regény, téma vagy cím nyilván szélesebb közönség számára lehet hívogató, de alkotói szempontból mi a helyzet, ha sztoribalettről van szó? Könnyebb vagy nehezebb feladat számodra a színpadra állítása, mint az absztrakt táncműveké?
Az előadás eladhatósága szempontjából nézve valóban könnyebb a dolgunk az általad említett műfajú előadásokkal, koreográfusként azonban ennek az ellenkezője igaz. Az ismert történetekről általában mindenki őriz magában valamilyen képet. Tudja, hogyan definiálja őket, és hogy mit akar érezni, ha színpadon látja. A kezdeti előny emiatt a függöny felgördülését követően hamar elillan, hiszen attól kezdve meg kell győznöm a nézőket arról, hogy amit az adott darabról hiszek, és ami rajtam átszűrve hozzájuk érkezik, az számukra befogadható élmény lesz. Közös utazásra invitálom őket. Markó Iván mondatát idézve, „fontos, hogy a közönséggel váljon teljes egésszé a művészet”.
A skarlát betű első feldolgozása telt házakat produkált, úgyhogy a mostani bemutató bizonyos szempontból tovább emeli az általad előbb említett nehézségi fokot. Hiszen ezúttal azt kell elérned, hogy a publikum másodszorra is veled tartson a puritán Új-Angliába. Szerintem új produkciót várnak tőled.
Igen, és okozok is meglepetést ezen a téren. Folyamatosan változik a mozgásvilágom, másképpen artikulálom a mondanivalómat, és mivel már egyáltalán nem táncolok, nem a saját testemmel formálom a mozdulatokat, hanem a lelki rezonanciáimat figyelve a táncosaimra alkotok. Megpróbálom meglepni a közönségünket. Egyébként is állandóan újrakoreografálom a darabjaimat; ha időm engedi, és az igazgatói teendőim mellett bejutok a terembe egy-egy régebbi balettet próbálni, akkor azonnal hozzányúlok. A személyiségem része a beengedés, az elengedés, a belső utazás szeretete, és ez köszön vissza a munkáimban. Öt jelenettel bővül A skarlát betű, és olyan részek kapnak hangsúlyt, amelyekről utólag úgy gondolom, hogy az első feldolgozásban nem bontottam ki őket. Markáns tanulság volt például, hogy dramaturgiailag mennyire fontos, hogyan ütjük fel a darab végét. Az Anna Karenina című balettemet említve: nem kifejezetten látványos, amikor valaki az önmarcangolás, a lelkiismeret-furdalás és a vágyódás miatt meghal, ezért rá kellett jönnöm, hogyan tudom ezt a tragédiát mélyen átérezhetővé tenni a közönség számára. Remélem, A skarlát betűre vonatkozóan ezúttal sikerül ezt elérnem.
Milyen műfaji „fogásokkal” juttatod el a nézőt a házasságtörő, kitaszított nő vagy a bűntudattal küzdő tiszteletes lelkiállapotába?
Erőteljesebben ábrázolom a körülményeiket, tudatosabban a férfi főszereplőt körülvevő női karakterek fejlődését, és ezzel még inkább drámaivá teszem a két főszereplő sorsának megjelenítését. Olyan, klasszikus zenei betéttel, Mozart Requiemjével hatunk a nézők lelkére, amely a darab egészén végigvonulva magában hordozza a kezdet és a vég érzetét. Sokat vívódtam ezen a döntésen, de látva a táncmű kész vázát, azt hiszem, tökéletesen illik hozzá ez a zene.
Mi vonz annyira Nathaniel Hawthorne történetében, hogy másodszor is megkoreografálod? Megtartottad a korábbi előadás díszleteit és jelmezeit, vagy áthelyezted a darabot a modern korba?
Amennyire a Giselle-történet elbírta a mai környezetet – jóllehet azon belül azért meghagytuk a romantikus balett jegyeit –, A skarlát betű ugyanannyira ledobta volna magáról. Megtartottuk az ütős vonásokat az első verzióból, és mivel a jelmez és a díszlet telitalálat lett, azokhoz sem nyúltunk. Az a célunk, hogy az Anna Kareninához hasonlóan ez az előadás is nagy utat járhasson be. Új, szintén cselekményes történet kellett, aminek neve, mondhatni „brandje” van. Olyan, amivel sok ponton tud azonosulni a néző. A fojtogató légkör, valamint az, ahogy a szereplők a világban a helyüket keresik, az ebből fakadó állandó harc és az előítéletek következményei mind-mind általános problémák. Furcsák vagyunk mi, emberek; elcsodálkozunk, ha valakinek nem „fekete-fehér” érzései vannak, ha valaki nem illik a többség által elfogadott struktúrába. Az én életemben is volt egy válás, de ettől még nem vagyok rossz ember, nem kell „büntetésben” leélnem az életemet. Egyébként itthon jómagam vagyok az egyetlen alkotó, aki szinte kizárólag kétfelvonásos, cselekményes baletteket állít színpadra. Szeretek másik miliőbe helyezkedni, azonosulni ezekkel a történetekkel. Mivel introvertált gyerek voltam, nem tudtam megfelelően kifejezni magam, ahogyan azt sem tudtam, ki vagyok én. Sokszor inkább bezárkóztam a nagy ruhásszekrényünkbe, és különböző világokat képzeltem el magamnak, amik azóta is bennem élnek. Jó ideje az alkotási folyamatban találom meg azt a csendet, amely során belülről hallgatok valakit, aki mesél nekem. Napi négy-öt történet fut át az agyamon, mindegyikért tudok lelkesedni, és azon szerencsések közé tartozom, akik színpadra is tudják őket álmodni.
A darabról részletek itt.
Nyitókép: részlet A skarlát betű című darabból. Fotó: Csapó Balázs
