Pontosan ilyen kiállításra van szükségem ebben az eszeveszett forróságban. Rám olvad a ruha, folyik az aszfalt; másra sem vágyom, mint egy óriási szelet hűtött dinnyére. Ami épp a galéria bejáratánál fogad. Leitner Levente műve elsőre a végtelen boldogság, lebegés érzetét kelti, hedonisztikus látványvilága mögött azonban erősen groteszk tartalom húzódik meg. Az elsőre mámori, sőt dionüszoszi világ gyorsan átvált bennünk Tim Burton-i univerzummá, amikor feltűnik a magok helyéről kicsorgó fekete szirup. A szelet ráadásul egy kifent kés élén egyensúlyoz… Minél tovább nézzük, annál bizonyosabbá válik, hogy itt nem a dinnye elfogyasztásáról, hanem brutális meggyilkolásáról szól.

Bencs Dániel festményein és Leitner Levente szobrain ez a kettősség az uralkodó.

A műveiken keresztül beléphetünk az édenkertbe, az érintetlen, tiszta természeti tájba, ám folyamatosan ott lebeg felettünk Damoklész kardja. Vajon a jelenlétünkkel nem szennyezzük-e be mi magunk is ezt a paradicsomi létállapotot? 

Egészen elképesztő, hogy ezek a könnyednek és légiesnek tetsző munkák az első pillanatban nem a gyönyör érzetét váltják ki bennem, hanem a szorongásét. Ahogy nézem őket, egyfolytában az ember és a természeti környezet organikus viszonya felbomlásának, a klímakatasztrófa fenyegető közelségének, a holisztikus világszemlélet felszámolódásának szorongató masszája tölti be a tudatom, miközben a szememet ellepik az édes színek, a tobzódó formák és az édenkertszerűen sűrű kompozíciók.

Bencs Dániel virágcsendéleteiről például záporoznak a vizuális ingerek, és ostromolják az érzékszerveinket.

Izgalmas zavart okoz, hogy ezek a kompozíciók az absztrakció és a realizmus határán egyensúlyoznak. Bencs a valódi látványból indul ki, ám a valóságból vett elemek egy részét ornamentikává alakítja. Az igazinak ható virágok és a mintává átlényegített szirmok, levelek szürreális hatást keltenek, amit még tovább erősít a háttér elbizonytalanítása. Bencs ugyanis ezeket a csokrokat az apró mintás terítőket idéző, homogén felületekre helyezi (és ráadásul a perspektívát is torzítja), így a kompozíció valahol félúton lebeg a síkbeliség és a 3D illúziója között. A csokrok a térbeli viszonyok összekuszálásával még inkább valóságon túlivá válnak. 

A mintás felületek és a rájuk festett növényi motívumok bravúros párbeszédbe kezdenek. Az organikus formarend és a geometrikus világ egymásnak feszül a vásznakon. A kockás és pettyes síkfelületek ugyanakkor tökéletesen alkalmasak a kontemplációra is, hiszen kellemesen vibrálnak a néző szeme előtt. Emiatt csak igen nehezen tudunk szabadulni a mintákkal és színekkel telihalmozott világokból. A szekvenciálisan ismétlődő minták felerősítik a képek dekoratív jellegét, és nosztalgikussá is teszik a kompozíciókat, mivel a kockás és pöttyös felületek nagymamáink terítőit vagy a klasszikus piknikplédeket idézik fel bennünk. Visszarepítenek a gyermekkorba, és életünk felhőtlen pillanataira emlékeztetnek.

A virágkompozíciók és a mellettük látható gyümölcscsendélet a természet megszelídítésének vágyáról is szólnak.

Arról az emberi gesztusról, amely mindenáron rendezni kívánja a környezetet. A vadvirágos mezőn leszakítjuk a virágokat, hogy szabályozott rendbe kössük és ezzel megöljük őket. Tulajdonképpen már egy egyszerű virágcsokor létrehozásával is a természeti világ uralását célozzuk meg. „Közönyös a világ… az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap.”

De akkor is a teremtés középpontjaként definiáljuk önmagunkat, amikor megműveljük a vad, buja természetet. Ezzel lényegében struktúrába rendezzük, saját céljainknak rendeljük alá a környezetünket. A földművelésben azonban van valamiféle transzcendencia is. Ha etikusan, tisztelettel közelítünk az ökoszisztémához, és nem akarjuk mindenáron rákényszeríteni az akaratunkat, akkor a természet az elvonulás, az elmélkedés, a megbékélés tere lehet. Azé a fajta bezárkózásé, rezignáltságé, amit Arany is megfogalmaz a Kertben című versében: „Kertészkedem mélán, nyugodtan, / A fák sebeit kötözöm; / Halotti ének csap fülembe… / Eh, nékem ahhoz mi közöm!”

Az Éden című kiállítás egyik központi eleme Leitner Levente Örök csomója, amely egy végtelenszer egymásba csavarodott locsolócsőszobor.

Nagyon izgalmas, ahogyan ebben a műben összemosódik egymással a profán és a szent. Mert a végtelen csomó, azaz a srívatsza Buddha végtelen bölcsességét és együttérzését jelképezi, Kínában pedig a hosszú élet, a folytonosság, a szeretet és a harmónia szimbóluma. Azzal azonban, hogy Leitner hétköznapi tárgyból alkotja meg, lényegében „leemeli” a valóság szférájába. Ahogy a kiállítás ismertetőjében írják: „Egy sárga kerti slag bonyolult hurkolásai mentén rajzolódik ki a keleti szimbólum kibontakozásának kísérlete. A profán kialakítás humorral és súlyos iróniával telíti a művet, hasonlóképp a szintén erős hedonisztikus és termékenységi jelentéssel bíró dinnyeszobrok megfogalmazásához.” 

A slagszobor terében ott van még egy dinnyeszobor, ami ugyancsak erősen szürreális hatást kelt négyszögesített formájával, valamint a két részt összekötő kábelekkel. Hasonló brutalitással szól a befogadóhoz, mint az ajtó melletti, felnyársalt dinnyeszelet, hiszen itt is felmerülnek bennünk a véres asszociációk. Míg ott a dinnye lemészárolásáról volt szó, addig itt a kibelezését látjuk.

A cső, a kábel és a slag egyébként mindkét alkotó motívumkincsében jelen van. Bencs belső térben látható festményeinek alapmotívuma szintén a kerti locsolócső, ami nemcsak funkcionális tárgyként, hanem esztétikai motívumként is megjelenik a kompozícióin, hiszen képmezőkre osztja a vászon síkját, ami által a dekoratív jelleg erősödik. Mind Leitner szobrán, mind ezeken a festményeken érezzük, hogy a hétköznapi kerti locsolásban is jelen van az ősi rituálék misztériuma.

A teremtés, az ápolás, a gondozás szentsége járja át a hétköznapi tevékenységet.

És így tulajdonképpen az Éden című kiállítás, amellett, hogy ráébreszt ember és természet egyensúlyi viszonyának felbomlására, arra is rávilágít, hogy még léteznek azok az állapotok és tevékenységek, amelyek segítségével egy-egy pillanatra újra elérhetjük az egykori, idilli állapotot, amikor az ember még nem kívánta uralma alá hajtani a környezetét, hanem megpróbált vele szimbiózisba kerülni. 

Az alkotások ráébresztenek:

az ember „sárkányfog-vetemény” ugyan, mégis van remény.

Mert még van művészet, és léteznek a világnak érintetlen, háborítatlan részei. Még előidézhető, megteremthető a végtelenül gondtalan, édeni hangulat. Még van, amire rácsodálkozhatunk, amiben feloldódhatunk.

Itt ez a csodás nyár, amikor még „a gyümölcsök édes íze, egy csokor virág illata feledtetheti velünk világunk szorongató átláthatatlanságát”. Amikor Bencs Dániel festményei és Leitner Levente szobrai még pillanatnyi feloldódást adhatnak a lét elviselhetetlen könnyűségében. És arra is ráébresztenek, hogy az ember, anélkül, hogy tudna róla, „a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét”.

Az Éden kiállítás a NaCo-ban, július 30-áig látogatható.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu