A Zsámbékon zajló sorozatnak, ami idén a Jurányiban lesz látható, több előzménye is volt. Ezekben még nem az osztály egyes tagjaival foglalkoztatok.
Máté Gábor: Így igaz, három előadás is született: a Migrénes csirke, a Belemenekülők és az Éjfél tájban mondta meg, hogy mi baja ? ez utóbbi volt egyébként a legjobb előadás ezek közül.
Csak ezután jött az "életfeldolgozó" sorozat az első része, Járó Zsuzsa. De még ezen előzményeknél maradva: nem szokványos, hogy az osztályfőnök a végzés után létrehoz egy előadást az osztályának tagjaival. Hogyan született az öltet?
Máté Gábor: Valamelyik lány mondta ? talán Kovács Patrícia, nem emlékszem már pontosan ?, hogy jó lenne, ha csinálna valamit az osztály nyaranta. Ezt persze minden osztály mondja, illetve némelyek mondják az osztályokban. Aztán teljesen véletlenül a Migrénes csirkét megelőző télen, szilveszter napján, minden szervezés nélkül összetalálkoztam az osztályommal az Örkény Színházban ? akkor még Madách Kamarának hívták. Talán egyetlen kivétellel mindenki ott volt. Ebben éreztem valami különleges, tán nem is evilági dolgot. Összerendeződött valami az osztályban, azt éreztem, hogy komolyan kell venni azt a felvetést, hogy dolgozzunk együtt. Megkerestem Mátyás Irént Zsámbékon, hogy csinálnánk valamit, fogalmam sincs, hogy mit, de szeretnénk ott tölteni két hetet. Az egészből az együttlét volt a fontos, valamint az, ha együtt vagyunk, akkor abból szülessen előadás.
A három előadás után próbáltam témát találni, hogy miről kéne beszélni egy ilyen típusú, szabad színházi formában. Rájöttem, hogy őket igazából csak önmaguk érdekli. Színészekről lévén szó talán ez természetes is.
Ez a fajta rapid színházcsinálás könnyed, mert gyors és friss, de nagyon nehéz is, mert nincs idő rá, hogy konzekvensen végiggondoljon az ember dolgokat. Ez mennyiben okoz problémát? Mennyiben teszi túl magát az ember olyanokon, amiken egy kőszínházi próbafolyamatban nem, mert van idő alternatívákat keresni?
Máté Gábor: Mivel nem tudjuk, mi lesz az előadásban, és a közönség se, ezért ami van, arra mondhatjuk, hogy ez az. Nem olyasmi, amiről mindenkinek van képe és elvárása, mint például a Hamlet vagy a Hedda Gabler esetében, amelyekben eleve van egy intellektuális feltételezés a néző részéről, és persze az alkotóéról is. A mi sorozatunkban az égvilágon semmi ilyen nincs.
Idén új helyen, a Jurányiban látható majd az előadás. Miért döntöttetek úgy, hogy elhagyjátok a zsámbéki bázist?
MG: Ehhez van köze a mai kultúrpolitikának. A pályázatos színházak, amik közé a Zsámbéki Színházi Bázis is került, papíron nem, de lényegében utófinanszírozással működnek. Megpályázza mondjuk a mi előadásunkat a hely, és nem tudja, sokszor még júliusban sem, hogy októberben kap-e rá pénzt. Hogy papíron megvan-e ez a pénz, azt még akkor, amikor csináljuk, nem is tudjuk.
Ekkor gondoltam azt, figyelve Orlai Tibor tevékenységét, hogy megkérdezem tőle, be tudna-e állni e mögé az ügy mögé. Azt hallottam róla, hogy ha ő ígér valamit, akkor azt teljesíti ? annyira meglepő és ritka az ilyen mifelénk, hogy úgy gondoltam, hogy ez esetleg megmenti a helyzetet. Nagy örömömre igent mondott. A Jurányi már ennek volt a következménye.
Mindig az adott ember az előadás címe. De most nem, illetve nem csak...
Máté Gábor: Száraz Dénesről van szó, de ő nem lesz benne az előadásban. Ha kiírjuk, hogy Száraz Dénes, akkor a néző joggal hiszi, hogy benne lesz. Úgy hallottam ? bár nem láttam ?, hogy ő Tamás atya az egyik tévésorozatban, így számíthatunk arra, hogy jönnek olyan emberek is miatta, akik nem ismerik ezt az egészet, ezért olyan címet választottunk, hogy ne legyen megtévesztő, vagy legalábbis ne lehessen ?jogi? követeléssel élni emiatt.
Mint tanár, mint osztályfőnök, neked milyen, hogy van egy csapat, az AlkalMáté Trupp, ami rólad van elnevezve? Hogy éled meg, hogy az osztály túléli saját magát? Azért kérdezem, mert mintha te lennél az, aki összetartja a csapatot.
Máté Gábor: Ez tanárként nagyon jó érzés. Ha öntelt lennék, azt gondolnám, hogy ez tőlem és miattam van, de ez nem igaz. Speciális pillanat volt, hogy ezek az emberek összejöttek. Nem kizárólag engem dicsér, nem csak én vettem fel őket, túl azon, hogy Horvai Istvánnal együtt csináltuk a felvételit és a négy évet, sok tanár szavazott a felvételin, akik most már meg sem említődnek.
Büszkeséggel tölt el, hogy ez a sorozat létrejön. Abban, hogy mi ezt csináljuk, benne van a hűség, az összetartás, ami fontos, de általánosságban nem jellemző érték. Sok ága van ennek a történetnek, ami miatt azt gondolom, hogy ezt folytatni kell. Nagyképűen fogalmazva ennek rengeteg művészi haszna van, oda-vissza. Nagyon sok erőt merítek, táplálkozom belőle. Szerintem ők maguk is.
Az, hogy ezt csináljuk a mai napig, nekem a tanításban ad bizonyosságot: azt súgja, hogy azok a módszerek, amiket a tanításban alkalmazok, amiket kipróbáltam, ahogyan tanítok, annak helyességét a szakma, kvázi az élet visszaigazolta. Így nagyobb bizonyossággal taníthatom a diákjaimat, egy olyan útra rátéve, amiről bizonyosan tudom, hogy működik. Nem beszélve arról, hogy látom ? és ezt most nem nagy dologként mondom ?, hogy nagyon sok előadás van, ami olyan, mintha tőlünk jött volna, ráismerek azokra a jegyekre, amiket mi csináltunk először.
(Forrás: orlaiprodukcio.hu)
